Újabb próbatétel...

És hát itt az újabb próbatétel...De hát, akinek ennyi állatkája van, annak ezt tudnia kell. Mert a felelősség ezzel jár. 

Romyka hamarosan, egészen pontosan december 04-én lesz 14 éves és nyolc hónapos. Egy nagytestű kutyánál (belga juhász - groenendael) ez, azt gondolom, matuzsálemi kornak számít. Nem beszélve arról a tényről, hogy Romykának a gerincműtétjén és a bőrférgességén is túl sok egészségügyi problémája volt, de szerencsére mindig nyert és győzelmet arattunk a veszedelmek felett.

A kis öreg már elég bizonytalanul áll a lábán, sokszor nem tud felállni, de ha igen, akkor megy rendületlenül, rengeteget fogyott és a látása-hallása sem mondható tökéletesnek, hogy finoman fogalmazzak. Egyre kevesebbet eszik és a nap huszonnégy órájából huszonhármat alszik vagy a két világ közti állapotban lebeg. Sokszor még álló helyzetben is nagyon el tud kalandozni szegény kis öreg, de ha "ébren" van, akkor jön, bújik, kiköveteli a simit.

Elvittük a dokihoz, egyrészt a kennelköhögés elleni oltásra, másrészt vérvételre. Sajnos, a labor nagyon-nagyon magas kreatinin és karbamid értéket mutatott ki - sajnos, sok macsekunkkal végigcsináltuk már a veseelégtelenséggel járó problémákat és a küzdelmet: nem nyertünk sohasem. Ezen túlmenően hasnyálmirígy-gondjai is lehetnek Romynak. Ez utóbbira kap gyógyszert, az előbbire pedig vese-kímélő tápot eszik.

Nagyon nehéz, mert ilyen korú állatom még életemben nem volt, nem tudom, mi az, ami természetes, mi az, ami nem. De abban bízom, hogy bármennyi ideje is van hátra a kis öreg Romykának, azt boldogan, fájdalommentesen éli majd le. És azért abban is bízom, hogy egy csirkemáj-tortát azért készíthetek a 15. szülinapjára áprilisban! De ha mégsem, kérem a sorsot, hogy most az egyszer, legyen kegyes hozzánk: ha mennie kell, csendben aludjon el Romy, mert nagyon félek döntést hozni...  

A Cicelle-teória

Sokszor volt már, hogy azt kellett írnom és mondanom: az élet megy tovább, mert mennie kell. Show must go on - lehet így is mondani. Meg úgyis, hogy a csapat immáron kilenc fővel éli az életét. Mert élni kell tovább.

Eddig is úgy gondoltam, hogy Cicelle-t a szivárványhídon túli négylábúak küldték nekünk, most még inkább megerősítést nyernek ezek a gondolatok. Cicelle, ha hívjuk, pontosan olyan mozdulatokkal és módon jön, ahogyan Kicsi jött mindig. Az arckifejezése is olyan. Úgy bújik hozzám a takaró alatt, ahogyan Indy tette. Egészen pontosan úgy fúrja be a karom alá a fejét, ha felveszem, ahogyan azt Szuszmók tette. Eddig csendes volt, de újabban rákapott arra, hogy pontosan úgy kommunikáljon, mint ami Elisha sajátja volt.És hát, pontosan úgy fekszik le (először a fejecskéjét rakja le, utána a teste többi részét), ahogyan azt Iris tette.

Persze, lehet mindez véletlen is, csak hogy én már nem hiszem a véletlenekben, ha macskákról van szó...És ebben a Cicelle-teóriában hiszek akkor is, ha őrültnek titulálódom...

Másnap

Különös dolog a döntés. "A döntéshozatal pillanata az ember életének legmagányosabb pillanata." - találtam rá erre Leon Uristól származó idézetre.Eddig is tudtam, hogy a döntés nagyon nehéz, de azt is tudom, hogy a tények ismerete alapján nagyon gyorsan szoktam dönteni - furcsa módon azonnal tudom látni a pro és contra dolgokat és racionálisan meghozom a döntést.Csak hát ott van az ember lelke, főleg, hogyha egy általa szeretett állatkáról van szó. És persze ilyenkor mindig felmerül a "mi lett volna, ha...". 

Iris kapcsán várhattunk volna. Igen, pár napot, netán még egy hetet is. Ez alatt az egy hét alatt Iris tovább fogyott volna (már így is csont és bőr volt), tovább szürkült volna a szőre, tovább nőttek volna a fájdalmai. Most méltósággal ment el , bár lehet, hogy pár nappal hamarabb, mint azt gondoltuk. Nem tudom, mások hogyan döntöttek volna, de tulajdonképpen nem is számít semmit, hiszen mi láttuk a macskát: láttuk a szemét, az orrát, láttuk a száját belülről, láttuk hogy mit kellene legyőzni. De nem bármi áron. Úgy semmiképpen sem, hogy neki még rosszabb legyen.

Tegnap délután, mikor hazajöttünk az orvostól, Juppi, Topaze és Cicelle csendben voltak. Cicelle nem találta a helyét és azóta is keresi Irist.Nem gondoltam volna, hogy ennyire szoros volt a kapcsolat közöttük, hiszen alig tíz hónapot töltöttek együtt. Juppi is szomorú volt nagyon, hiszen hozzá sokat bújt Iris.

Ma reggel hamvasztottuk őt. Kázmér már évek óta ismer minket és aki ismeri Kázmért, tudja, mennyire különleges ember. Valahogy mindig tudja - anélkül, hogy kommunikációs stratégiákat gyártana -, hogy hogyan kell nyitni, mit kell mondani. Lehet, hogy aki olvassa e sorokat, most megbotránkozik, hogy a hamvasztás alatt most például Gyula és Kázmér íjaztak, mert egyszer régen már megígérte Kázmér, hogy elhozza az íjat. Most hozta. De nevettünk is. Amikor először volt alkalmam Kázmérral találkozni, valahogy furcsállottam ezt, de aztán rájöttem - ez valami miatt így természetes. Végigzokoghatnám a hamvasztást (ahogyan anno Jack esetében volt), de jobb így- a halál az élet része és viszont. Irist attól még ugyanúgy szeretjük és megőrizzük az emlékét a szívünkben, csak mert nem zokogtam végig azt a két órát. Furcsa ez nagyon.

Ahogyan az is furcsa, hogy két óra múlva, mikor már régen otthon voltunk, Kázmér felhívott és figyelmeztetett valamire, amit mindenképpen meg kell fogadnom, mert nem volt ez véletlen figyelmeztetés. Valakitől, akit úgy isten igazából nem is ismerünk, de mégis kötelességének tartotta elmondani.

És furcsa az is, hogy már csak három Maine Coon maradt a régi nagy csapatból.... 

Ég veled, Iris!

Wistariantale Iris of Heartbreaker (2004. 04.04. - 2014. 11.21.)

Küzdöttünk. Küzdöttünk az állatorvostudomány eszközeivel és küzdöttünk a emberi agy és az energiák eszközeivel is. Veszítettünk. A racionális oldalunk tudta, hogy ez így lesz, csak idő kérdése volt, mikor hozzuk meg a döntést. A nem racionális oldalunk hinni akarta, hogy most csakazértis, igen, megtörténik a csoda. Győzött a felelősség-érzet és a gondjainkra bízott élőlény iránti szeretet. Iris állapota rohamosan romlott, az étel mennyisége minimális volt, amit magához vett, eszement sokat fogyott nagyon hirtelen. Többször  láttuk, hogy a pár falatnyi kaja után mintha ki akarna tépni valamit a szájából - nyilván zavarta a daganat. Az orréból és a szeméből ürült valamiféle gennyes váladék és nehezen vette a levegőt időnként. Jött, bújt és kereste a többiek társaságát - ezért is volt nehéz a döntés.

Ma reggel még elvittük ahhoz az energiával gyógyító hölgyhöz, aki felajánlotta a segítségét - mert nem tudtuk megtenni, hogy nem adjuk meg az esélyt. De ő is azt mondta, amit én is tapasztaltam - egyre jobban visszautasítja a segítőszándékot és az energiát a macska.Eredetileg nem ma akartuk meghozni a döntést, de végiggondoltuk, hogy miért szenvedtetnénk még egy, maximum két hétig? Éhen halna, pokoli fájdalmai lennének és - valljuk be - nem javulna a helyzete.

Iris tudta, hogy meghoztuk a döntést. Végiglátogatta a kedvenc helyeit,a honnan mindig szívesen szemlélődött. Elbúcsúzott a nagy kinttől az ablakon keresztül, attól a nagy kinttől, amit majd tizenegy éven át látott és szeretett figyelni. Felment a mászófa legtetejére, ahová nagyon régen nem ment fel. És mikor kettesben voltunk a szobában, elmondta a speciális módján, hogy beleegyezik a döntésbe. Dorombolt folyamatosan. Én annyit kértem tőle, hogy ha teheti, adjon valamiféle jelet, ha odaát a szivárványhíd túloldalán találkozik a többiekkel...

Mielőtt betettem volna a hordozóba, arra lettem figyelmes, hogy Cicelle fekszik bent a dobozban. Ezt korábban is megtehette volna, de ő most tette, mikor indulni kellett a végső útra Irisszel. Majd kijött a dobozból és jól megdörzsölgette a pofájával, mintha csak erőt, bátorítást küldene Irisnek.

Aztán megtörtént. És az is, ami soha eddig. Miután az orvosunk - az első, altató injekció után - beadta Irisnek az utolsó injekciót, bár azt már nem érezhette, de hatalmas mélyről jövő sóhajt hallatott. Soha ilyet macska nálunk nem tett, pedig sajnos, sok társunktól kellett már így búcsút vennünk. Hiszem, mert hinnem kell, hogy ez volt a jel, amit kértem tőle...

Iris, szépséges hókirálynő, legyen könnyű az álmod!

Csakazértis-fázisban

Telnek a napok. Most a "csakazértis"-fázisban vagyunk. Aki nem hisz az alternatív gyógyászatban és ódzkodik minden ezoterikus, spirituális vagy nemes egyszerűséggel általa baromságnak, humbugnak nevezett dologtól, kérem, ne is olvassa tovább sem a bejegyzést, sem a blogot. Vagy ha mégis, gondolkodjon el azon, vajon ő mit tenne....

Szóval végeztem agykontrollt, ultra-agykontrollt is, ahogyan Gyula is elvégezte az alap-agykontroll tanfolyamot. Volt, mikor bejött a programozás (aki ismer, annak már meséltem ezeket az eseteket), olyannyira, hogy   ha kételkedtem is volna, meggyőzött volna azonnal az elért eredmény. Végeztem I. és II. szintű prána nadi tanfolyamot is, voltak jó eredményeim ezen a téren is. Régen nem vetettem be ezeket a technikákat, de most mindenképpen meg kellett és kell tenni. Annál is inkább, mert nagyon sok ember teszi ugyanezt Iris-ért, számomra teljesen ismeretlenek, de segíteni akarnak. És azt gondolom, ennyi pozitív energia csodát tehet. Ha hiszünk benne, hogy megtörténhet a csoda. Ami az önzetlen segítség nyújtáson túl meglepett, hogy van egy teljesen ismeretlen ember, aki felajánlotta, hogy ingyen kezeli energetikailag Irist, ha hetente egyszer elvisszük hozzá.Hihetetlen, hogy ennyi ember egy ismeretlen ember ismeretlen macskájáért, akinek valljuk be, elég "ronda" a diagnózisa, így összefog. Ha más nem is történik, ez már önmagában csoda, a pozitív energia fantasztikus csodája.

Iris köszöni, megvan - bár eleinte nem nagyon evett és rengeteget fogyott, most újra eszik (konzervet), újra eleven és játékos, jön simire, szemlélődik a kedvenc helyein és megkergeti Cicelle-t.

Hinni akarunk. A csodában. De a csodák éppen attól csodák, hogy bár nem lehetségesek, de mégis megtörténnek.

Silence answers our cries....

Egy dal, amit azóta is hallgatok. Mert jó, ha az ember mellett állnak barátok....

Vajon merre megyünk innen?:-(

A diagnózis

És a diagnózis. Korrekt. Szakszerű. Tele ténnyel és információval. Választási alternatívával, melyek persze nem képezik a döntés tárgyát, hiszen evidens - Iris addig él majd, míg macskaként teheti ezt. Mert ennyivel tartozunk neki. Akármeddig is van még velünk és akármikor is távozik majd a csapat többi tagja után, a Szivárvány híd túloldalára. Macskaként. Ahogyan eddig is élt.

"A méretes primer tumor a szájüregből a kemény szájpadlást több helyen átszakítva az orrüregbe tör, ott elsősorban a baloldali orrjárat középső harmadát teljes egészében kitölti, de az orrsövényt is átszövi. A régióban mindkét oldali felső nyaki nyirokcsomóban makroszkopikus áttét igazolható.

Az egésztest-felvételeken távoli áttétnek vagy más eredetű malignus szövetszaporulatnak nem találtuk jeleit. A mellüregben a szív enyhefokú megnagyobbodott vetülete és 2x gátorközi nyirokcsomó gyulladásos/resorvbtív megnagyobbodása említendő. A máj némileg megnagyobbodott, de benne gócos elváltozást nem találtunk. Mindkét oldali mellékvese enyhefokú megnagyobbodása említendő.
Az egésztest-felvételeken lényeges patológiás eltérést nem tapasztaltunk.
Diagnózis: szájüregi sarcoma, T3N2M0 stádium
Kezelési javaslat: előrehaladott malignus betegség – már középtávon kedvezőtlen prognózissal
1) Méret-redukciós műtéttel +helyi frakcionált sugárkezeléssel + helyi kemoterápiás kezeléssel a betegség lezajlása némileg lassítható. Várható túlélési idő 5-10 hónap, kezdetben megtartott (0-3 hónap) , majd fokozatosan romló életminőséggel.
2) Csak tüneti, palliatív, immunerősítő kezeléssel a betegség gyors lezajlása prognosztizálható. Várható túlélési idő 1-2 hónap, romló életminőséggel – utána euthanázia javasolt."

Sugárbiológiai Központ

A szövettan ismeretében még hétfőn - bár majdnem biztosak voltunk benne, hogy hogyan fogunk dönteni - felhívtuk a Sugárbiológiai Központból az ismert és elismert onkológus szakembert, Dr. Balogh Lajos doktor urat és azonnal kaptunk időpontot. Csütörtök reggel nyolc és tíz között kellett odavinnünk Irist, hogy egy képalkotó eljárással megállapíthassák a daganat méretét, elhelyezkedését, illetve azt, vannak-e áttétek. Átverekedtük magunkat a reggeli közlekedési dugón és megtaláltuk az intézetet is (egy évtizede már jártunk ott, akkor Pearly-vel, pajzsmirigy vizsgálaton, de szerencsére azóta még a környékén sem jártunk a központnak), majd azon belül a megadott épületet. Irist azonnal elvették és már altatták is, ott kellett hagyni egész napra, este hat után mehettünk érte a budafoki rendelőbe. 

Este még nagyobb dugón küzdöttük át magunkat. A rendelőben egy elég kómás Iris fogadott: nehezen bírta az altatót, de magánál volt. A doktor úr már ott helyben elmondta, hogy a helyzet nem túl rózsás, ámde többet csak akkor tud majd, ha a képeket szépen fokozatosan és folyamatosan elemzi ki és dolgozza fel az infokat.Nagyon tényszerű és higgadt volt, a kérdéseinkre válaszolt és kérésünkre, de mint elmondta, amúgy is így szokta, nem hitegetett minket. elmondta, szereti a higgadt, racionálisan is gondolkodni képes gazdikat,a kik világos fejjel képesek döntést hozni az adatok ismeretében.

Megállapodtunk abban, hogy másnap, pénteken még többet tud majd mondani, hétfőn pedig átküldi nekünk és az állatorvosunknak is a képeket, illetve a kezelési javaslatot és az értékelést.

Ennek tudatában hagytunk ott egy fél vagyont. ilyenkor örülök, hogy még vagyunk olyan helyzetben, hogy megtehessük ezt: az állatok érdekében megadni nekik ezt a lehetőséget. Nem tudom, meddig tudjuk ezt megtenni értük, de nagyon remélem, nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy a diagnózis, a kezelés és a gyógyulás kerüljön veszélybe a piszkos anyagiak miatt. Bele sem merek gondolni, mi lenne akkor és mi van azokkal az állatokkal, akiknek a gazdijaik már nem engedhetnek meg maguknak ennyit sem.

Visszaverekedtük magunkat a fővároson át, itthon pedig először külön zárva engedtük ki Irist a lakásban, de hamar rájöttünk, hogy a többiek társasága megnyugtatja - így hagytuk, tegye, ami neki a legjobb.. Az éjszaka eseménytelenül telt el, Iris aludt, illetve kicsit kómásan kóválygott, de hajnalban arra ébredtem, hogy Juppi és Cicelle fogják közre, ő meg hozzájuk bújva húzza a lóbőrt az ágyon, a lábamon.

Szövettan

Irisnek high grade (igen súlyos) malignitási (rosszindulatú) fokozatú lágyszöveti, szájüregi sarcomája van.Ez, akárhogy is nézzük, nem túl rózsás helyzet. És akárhogyan is nézzük, tudtam, éreztem előre. mikor hetekkel ezelőtt elvittük a dokihoz és ott kiderült, hogy a szemproblémája csak tünet és hogy az orrából is jött valami véres trutymi, és mikor a doki szövettanra küldte a szájában található kinövést, már akkor nyilvánvaló volt. Tudat alatt, mert kimondani ezt nem olyan könnyű.

Iris most kapott megint szteroidot és fájdalomcsillapítót, mert valószínűleg vannak, lehetnek fájdalmai. Nemsokára pedig Dr. Balogh Lajoshoz megyünk a Sugárbiológiai Központba, akit ma este hívtam és volt olyan rendes, hogy csütörtökre kaptunk tőle időpontot.

Több, mint egy éve nem történt rossz, visszafordíthatatlanul rossz a csapattal...

Bár racionálisan szemlélem a dolgokat, azért még reménykedem. Már csak Iris miatt is...

Kiállítás, de nem macska:-)

Nem macskás bejegyzés, ámde mégis kötődik a macskákhoz. A végén, kiderül majd, miért.:-)

Szeptember 26-án Nagyatádon jártam, egy turisztikai központ átadásán. Ez önmagában véve még lehetett volna munka is (időnként szoktam cikket írni a honvedelem.hu oldalra), de elsősorban most nem az volt. Nagyatádon egy fotópályázat ("A természet értékei" volt a címe) díjkiosztójára és a fotópályázatra érkezett képekből alkotott kiállítás megnyitójára került sor. Ide voltam hivatalos:-) Mert az egyik képemet alkalmasnak és méltónak találta a fotósokból álló zsűri, hogy kiállítsa. 

A helyén kezelem a dolgokat persze, de azért roppant, mi több eszement jó érzés, ha az ember a nevével fémjelzett képet a falon látja egy kiállításon:-)  Jó, ez egy amatőr fotókiállítás volt és nem osztogattak "csak" emléklapokat, de nagyon megadták a  módját. Az ember úgy érezte, tényleg letett valamit az asztalra. A polgármester adta át az elismeréseket a nyertes fotósoknak, volt fogadás meg sajtó, szóval remek volt. Persze, ismerem a korlátaimat (nincs szuper gépem, soha nem is lesz, hacsak nem lesz egyszer annyi pénzem, hogy megengedhessem magamnak), de imádok fotózni a magam módján és örömére. 

És hogy miért macskás mégis a bejegyzés? Mert a macskáknak, macskás fórumoknak köszönhetően sok-sok kedves embert ismertem meg az évek során. Van, aki idővel elkopott mellőlem, ahogyan én is mellőle - ez így természetes. De van néhány ember, akivel kitartottunk egymás mellett, talán mert valami megmagyarázhatatlan okból dolgunk volt és van egymással. Rácz Tünde is ilyen. Együtt jártuk a Caminot és koptatjuk a kék túra ösvényeit (és még mindig beszélő viszonyban vagyunk:-) Szóval Tünde rugdosott és segített, hogy jelentkezzem a pályázatra. Egy aprócska semmiségnek tűnhet ez a kiállítás sokaknak, de nekem számít, sokat számít. Jó érzés. 

 

Akit odaátról küdtek...

2014. január 09-én megérkezett Ő. Azt szoktam mondani nemes egyszerűséggel: a saját Maneki Nekom:) azt is szoktam mondani: valaki, akit a szivárványhíd túloldaláról küldtek nekünk az ottani macsekjaink. Mert már eleget temettünk...

Ködös, hideg, nyányós januári este volt. Olyan idő, amikor még a belga juhászok is inkább bent tanyáznak. Kivéve Fanny-t, de ennek a ténynek csak később lesz jelentősége. a szokásos sorozatomat néztem éppen a nappaliban, mikor arra lettem figyelmes, hogy Juppi óriásmacska bőszen tekinget a terasz felé és le sem lehet vakarni onnan. Juppi nem szokott ilyetén meggondolatlanságokat csinálni ok nélkül, így egy idő után megnéztem, mi történhet kint. Felkapcsoltam a villanyt és azzal a mozdulattal már robogtam is ki: a teraszon egy aranyos kis macsek bóklászott és bőszen tekingetett be az üvegfalon. Kimentem és szóltam neki, mire a világ legtermészetesebb módján odajött hozzám, mondhatni, az ölembe vetette magát és nem vittem be a konyhába. akkor realizáltam, hogy Fanny kutya kint mászkált és nem bántotta a macsekot, meg sem üldözte. Nem mintha vérengző vadállat lenne a feketeség, de nyilván lett volna pár szava a cirmákhoz. De nem volt. Sőt, jött ő is be velem a melegbe. Cirmák kapott enni, inni, dorombolt egyfolytában, a kutyákkal is összeismerkedett: Fanny a sajátjának tekintette. 

Ezután nem volt kérdés, hogy beköltözik a fürdőszobába. jó étvágya volt a kb. két és fél hónapos kismóknak és termelt az alomba is.:-) Úgy érezte magát nálunk, mint aki mindig itt élt. Az éjszakát alvással és játékkal töltötte, majd másnap a dokinál a vizsgálatot is remekül viselte: mindenkit elvarázsolt. Akkor még úgy volt, hogy kijárós macsek lesz. Ez a döntés kb. fél napig tartotta magát: már másnap délben evidens lett, hogy ha az összes teszt jó eredményt hoz, akkor beköltözik őkelme a Maine Coonokhoz.

S ez így is lett: a teszt-eredmény kézhezvételéig bent dekkolt a konyhában és a fürdőszobában a kismacsek, aki közben a Cicelle nevet kapta a keresztségben, majd kitárult a szoba ajtaja és onnantól kezdve övé lett a Maine Coonok szíve is.:-) A kutyák után a nagy macskákat is lehengerelte. Ösztönösen és azonnal tudta, mit és hogyan kell tennie, az ágyban való pihengélést sem vetette meg.:-)

Sok olyan szokása van, mint a már odaátról figyelő kedvenceinknek. Különös, hogy azon az estén csak úgy, itt termett a semmiből: egy árva bolha és piszok nélkül, ismerte az almos tálcát, nem félt a kutyáktól és a Maine Coonoktól sem,  úgy viselkedett és viselkedik, mint aki itt született vagy nagyon jól ismeri a környezetet. 

Mindenkinek szíve joga, mit gondol. Én viszont tudom, hogy Cicelle-t ők küldték. A többiek. Onnan, ahonnan csak így lehet visszatérni...

 

Döbbenet

Csak így egyszerűen: döbbenet. S ugyanakkor hála a sorsnak, hogy nem szenvedett. Csak elaludt. Elment hát Elisha is. Elisha, az élettel teli, a beszédes, a határozott, a szépséges, a csodakedves, a kissé szeszélyes. Elisha, aki mindig a szüleit, Manócskát és Jacket idézte elém. Elisha, akit a szülőpár utolsó almából marasztaltam nálunk, mert nem bírtam volna elviselni, ha nem marad belőlük valaki, aki tovább viszi emléküket. Elisha, aki imádott Jack-emet idézte.

Azt hittem, ő lesz az utolsók egyike, aki velünk él majd és lesz része mindennapjainknak. Nem így lett. Csak rekonstruálni tudjuk, mi történt, mert hazaérve már összegömbölyödve, kihűlt testtel találtuk. Álmában érte a halál: valószínűleg agyvérzés, mert egy apró vérfolt lenyomatát láttuk a fejecskéje alatt. Hiszem, hogy nem szenvedett, csak elaludt és nem tudta, mi is történt vele. Békés és nyugodt volt az arca. Hiszen megérkezett a szüleihez és féltestvéreihez, testvéreihez a szivárvány híd öröklétébe.

Valahogy véget ért a múlt  a halálával.

És másnap, ott a Stefánia Palotában, a nagy sikerű élménybeszámolónkon beszéltem a Caminoról és Nyuszó haláláról...És nem sokan tudták, hogy Elisha is odaátról figyel már minket...

Nyugodj békében, szépséges Elisha!

Heartbreaker's Elisha 

(2003. 10. 29. - 2013. 10. 17.)

Csendben ment el, ahogyan élt..

Nyuszó csodaszépséges macska volt. Nyugodt, bájos - az a fajta Maine Coon, aki kedvességével és megjelenésével egyszerre hódítja meg a szíveket. Önálló volt, talán kicsit magának való, de sohasem agresszív, nem tolakodó. Csendes harmónia - ez jut mindig róla az eszembe. És az, hogy csodálatosan szép, bájosan kedves, barátságos kölyköket hagyott emlékül maga után.

Halála az El Caminon ért. Július 25-én kezdtem meg a 800 km-nyi vándorutat. És már aznap valami olyan történt, amit soha sem felejthetek el, mert tudom, jel volt. Az első nap egy francia férfival találkoztunk, aki különös módon pontosan úgy tűnt el a semmiben és semmiből, ahogyan érkezett. csak a szavai maradtak velem: a szív, figyelni kell a szívre. Akkor még nem értettem vagy inkább azt gondoltam, nekem szólnak e különös szavak. Aztán pár napnyi gyaloglás után az élet úgy hozta, hogy véletlenül internet közelbe kerültünk.S akkor derült ki, hogy Nyuszó beteg. Amikor elmentem az Útra, még semmi baja sem volt, s akkor az életéért küzdött. A saját orvosunk szabadságon volt, egy másik szakember küzdött az életéért. Nem tudta senki, mi a baj. Elmondtam a telefonban a különös idegen szavait. S az élet őt igazolta: Nyuszó valamiféle, szívet érintő gyulladásban halt meg a megfigyelés alatt, az állatorvosi rendelőben.

Úgy ment el, ahogyan élt: csendben, kedvesen, valamiféle nyugodt misztikum ölelte körül.

Ma is fáj a halála. Fáj, hogy nem voltam ott vele, nem búcsúzhattam el tőle.

A Caminot érte is jártam...

Tuscaloosa Daphne of Heartbreaker (Nyuszó)

2004. 05. 24. - 2013. 07.31.

Legyen könnyű az álmod!

  

A láng örökre kialudt

A láng örökre kialudt ma.... Küzdöttünk, s velünk együtt ő is, mert élni akart, még akkor is, amikor minden azt mutatta, lehetetlen, de mégis. És nyertünk is pár hónapot. Hogy hogyan, nem tudom: a szeretet, az élni akarás, az aloe vera, a lehetetlen legyőzése iránti olthatatlan vágy, mind-mind összefonódott, hogy segítse a harcot. A csatát, amit most elvesztettünk. A veselégtelenség visszafordíthatatlanul marcangoló betegség, amellyel szemben csak időt lehet nyerni, hol kevesebbet, hol többet. Neki ennyi adatott meg.

Szeszélyes volt, ahogy egy barna teknőc macskalánynak lenni kell. Morcos subaszőnyegre emlékeztetett. Kedves volt és szenvedélyesen tudott dorombolni. Gyönyörű lángocska ékesítette a fején a bundáját. S már ő is odaát van a szivárványhíd túloldalán....

Ch. Coonyham Flame of Heartbreaker (2002. 07.11. - 2013. 06.11.)

Flamy cicám, legyen könnyű az álmod!

Macskás kávéház

Bár megfogadtam, hogy be sem teszem a lábamat ebbe az intézménybe, mert továbbra is azt gondolom, nem biztos, hogy a macskákat ki kell használni a pénzszerzéshez, de lementem, mert így nem érheti szó a ház elejét, hogy látatlanban mondok véleményt vagy előítéletesen közelítem meg a dolgot - gondoltam, meggyőződöm róla személyesen.
Hát, a Cat Café  számomra maga volt a katasztrófa. Üvöltő zene (alig értettük egymás szavát az asztalnál, pedig nem nagy helyen kellett elférnünk), macskák szemükben, tekintetükben a nagy semmi, zaklatottak vagy totál beletörődötten kikapcsolt állapotban. Szerencsére üvöltő gyerekek nem voltak (már csak ez hiányzott volna), ámde ágyakon heverő fiatalok igen, akiktől nem igazán lehetett máshol leülni csak fent. Az ajtón semmi zsilip, az ablakok olyan széles bukóra nyitva, hogy ha egy macska akar, lazán kisétál rajta. Hölgy elmondta kérdésemre, hogy az üvöltő zenét nagyon szeretik a macsekok, nem zavarja őket, tulajdonképpen a semmivel a szemükben sziesztáznak, rosszul látom a dolgot, öt-hat körül élénkülnek meg. Kicsit zavaros a dolog, mert ebben a magasságban voltunk ott, s nem igazán élénkültek. Pár macska odajött az emeletre, ahol ültünk, az egyikük olyan nehezen vette a levegőt, mint aki agyonstresszelt, az MC-k szőre meglehetősen gondozatlan volt.Néztem a macskák tekintetét és nem láttam benne a fényt, a boldogságot és elégedettséget.Csak a semmit, azt, hogy beletörődtek, hogy itt kell lenniük és kész.
Továbbra is az az érzésem, hogy ez az egész így az üzletről szól, a macskák csak dekoráció, bármi más is lehetne dekorációként. Ami még eszembe jutott, a luxus börtön - valóban vannak játékaik meg fekvőkéjük és biztosan oltva vannak meg tesztelve, csak éppen kellékek egy jó kis üzleti játékhoz...
Nem értem az embereket- aki szereti a macskát nem csinál ilyet, szerintem. Ez nem a macskák népszerűsítése és a felelős állattartása meg végképpen nem. Ez üzlet, ami most még újdonság és kész. De mi lesz, ha már unalmas lesz?????

Kutyás:)

Nem macskás, nem oroszlános, hanem kutyás bejegyzés következik:) Bár végülis macskás is lehetne, mert nemrég láttam egy szuper videot egy agilityző cicáról, s hát jelentkezők lehetnének bőven:-) Mondjuk megnézném, amint Juppi cicánk áthömpölyögne egy-egy akadályon vagy éppen átküzdené magát a kúszófolyosón.:-) Topaze-nak nem esne nehezére az akadályok teljesítése, de szerintem a két fekete kijárós mók biztosan felfeküdne a pallóra és jót sziesztázna, főleg, ha sütne a napocs:-)

Szóval kutyás. "Vén fejjel" buggyantam meg, immárom sokadszorra - tavaly el kezdtünk agilityzni Fanny-val. Ez év húsvétjának szombatján meg elindultunk életünk első versenyén, s nyertünk egy első meg egy második helyezést, két hibátlan futammal. Eszement jó érzés volt, eufória. Egyrészt, hogy egyáltalán túléltem és nem omlottam össze végkimerülésileg a pályán, másrészt meg a tudat, hogy ilyen szuper kutyám van. Aztán múlt vasárnap is voltunk versenyen, s mit ád Bastet, megint két hibátlant futottunk és bezsebeltünk egy aranyat meg egy bronzot két kupa formájában.:-) Jó-jó, tudom, hogy nem lesz ez mindig így, készülök is az első nem hibátlan elfogadására lélekben (nem lesz könnyű, de próbálom a magam maximalizmusához mérten nem véres harcnak felfogni a dolgot), de akkor is frenetikusan fantasztikusan jóóó érzés volt! De nem csak az érmek meg a kupák, hanem a bizalom, ami létrejön egy ember meg egy állat között, az egymásrautaltság, a közös meló összekovácsoló ereje. Elmondhatatlan.:-) Ha csak ennyit nyertünk is az életben, amit eddig Fanny-val, már így is köszönettel tartozom neki:))

Oroszlános:-)))

Ha tudnám, leírnám, milyen érzés volt. De erre nincsenek szavak. És tényleg nincsenek. Mert  a fantasztikus jelző, az összes superlativus kevés hozzá. Eufórikus mámor - de még ez sem elég jó szóhasználat. Soha sem felejtem el azt a negyedórát, amit vele tölthettem. Köszönöm a sorsnak, hogy olyan embereket vezérelt az utamba sok évvel ezelőtt, akik segítségével ez  valóra válhatott.:-))

Macskaság

Csak úgy, mert szép. Mert benne van minden, ami szerintem egy macskában benne kell, hogy legyen: misztikum, csoda, báj, szépség, intelligencia, rejtély, mindenek feletti tudás, életigenlés, örvényló titkok, fegyelem és figyelem, határozottság, önbizalom. A fensőbbséges én.:-)

Miaúúúú - avagy benne voltam a tévében!:-)

Benne voltam a tévében, immáron sokadjára.Mert ilyen őrült vagyok, hogy jelentkezem mindenféle vetélkedőre és be is kerülök, aztán meg izgulhatok, hogy mi lesz, ha már le is adják!:-)) Utálom magam visszanézni, de most valahogy úgy voltam vele, miért is ne? Végül is Fridivel végignyávogtuk a műsort, a szó szoros értelmében:-) Beszélhettem a macskákról is, már amennyire hagyta a műsorvezető és a véges műsoridő.Már ezért megérte:-) Meg persze azért is, mert vallom, hogy az ember nem arra teremtetett, hogy punnyadjon és csak a jól megszokott rituáléit csinálja, hanem igenis, új és új dolgokkal,  mi több kihívásokkal kell szembenéznie, még akkor is, ha mindegyik új dolog magában foglalja a kudarc lehetőségét. Viszont kockázat nélkül nincs siker:-) Egy ilyen tévéműsor felvétele mindig jó buli: az ember sok mindent megtanul magáról, stresszről, koncentrációról, figyelemről, arról, mennyire képes elvonatkoztatni a kamerák kereszttüzétől, mennyire tud a topon lenni és tudása legjavát nyújtani. No nem a fotelból, mert arra szinte mindenki képes, hogy a készülék előtt ülve tudja a helyes választ mindig és mindenre, mondván, hogy "húúúú, de hülye és ostoba az a játékos, ezt sem tudja, pedig ezt azért naná, hogy tudnia kéne". Lehet fanyalogni, lehet hülyézni, igen, tudni kellett volna sok kérdésre a választ, igen, sokat segített Fridi, de (vagy akár DE!:-) javallom mindenkinek, menjen és próbálja ki magát, nézze meg, tapasztalja meg, milyen az egy igazi show man partnerének lenni egy olyan helyzetben, amikor tudod,csak egy lehetőség van, nincs ismétlés. A macskák már megint , mert hogy itt tartottam. Szóval, a macskáknak már annyi mindent köszönhettem. Már semmin sem csodálkozom:-)) Köszönöm a  sorsnak, hogy ez is összejött és így, ahogyan!

Bármi is lesz a vége...

Bármi is lesz a vége és bármikor, azt mondom: Flamy küzdeni akarása példaértékű embernek, állatnak. Alig három hete, hogy azt mondtam, vége, ez a macska nem éli meg a másnapot. S láss csodát: több maroknyi száraztápot eszik meg kézből, mellette a már említett elegyet, jön és dorombol, s ha végigsimizem a gerincét, nem érzem a csigolyáit. Igaz, csont és bőr, de valahogy felállt a padlóról és ringbe szállt megint. Fantasztikus és hihetetlen is egyben. Hangsúlyozom, nem tudom, mennyi időnk van még együtt valójában, de talán nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy képes volt megrázni magát, dacolni a visszafordíthatatlan betegséggel és megtenni mindent a csata megnyerése érdekében. Köszönöm, Flamy...