Elmúlt egy nap a HÍR óta. Sokkhatás volt. Azt hittem, nincs tovább. De van. Visszatért az erőm és hinni akarom, hogy Jack élni fog , mert élnie kell. Rossz a tudat, keserves persze látni, hogy megy, mászkál és ott van benne az a daganat, ami egyre nő (az egész egy-másfél hónapos történet, ennyi idő alatt nőtt meg 2,5 cm-nyire az a valami a testében) , de látom rajta, hogy bár tudja, mi vár rá, de élni akar. Szívszorító a tudat, hogy ennyi ideje ott burjánzik benne az a daganat és semmit sem vettem észre, mármint semmi konkrétat.
A doki bizakodó. Ez erőt ad nekem is. Anno, mikor Kicsit elütötte az autó és a dokinknak fel kellett építeni a macsek hasfalát, a beleit, kivette a lépét, s a cicának hatalmas (kritikus) volt a vérvesztesége, amikor én mindvégig tudtam, hogy élni fog, ő kegyetlen őszinteséggel mondta, hogy minimális az esélye, hogy felépül, de mindent megtesz. Én egyre jobban bíztam, ő meg egyre óvatosabban lett apránként, ezrelékenként optimistább. Most én voltam az, aki kétségbe estem először, ő meg realitán optimista, még ha ez hülyeség is, így kimondva.
Szerinte nem hasnyálmirígy-daganat, hanem a bélhez csapódó daganat, szinte elvetette az áttét esélyét. Remélem, szívből kívánom, hogy igaza legyen. Holnap sokkal okosabbak leszünk, leaglábbis remélem.
Jacko babám, annyiszor tettél meg annyi mindent a kedvemért. Kérlek, akarj most is élni és én is akarom, hogy élj. Segítek neked, amennyi az erőmből telik. Nyerjünk csatát most is. tudod, mint régen egy-egy kiállításon: ha kellett, akkor beleadtál apait-anyait és ynertünk, mennyiszer! Most is. Jó?
