Átlagos nap

Szuszmók orvoslátogatása megvalósult, némi küzedelem által, mert nem én tettem be a hordozóba és nem én voltam a dokinál vele, s azért, azt tudjuk jól, Szuszmi édes az én macsekom. Végülis a lényeg: megtörtént a látogatás ma. Doki szerint a kiütések bármitől lehetnek. Először is vett tőle vért, az eredmény két nap múlva, akkor derül majd ki, hogy a trutymik hátterében áll-e valamiféle szervi vagy hormoális elváltozás. Ez után jöhet megint a kezelés. Kíváncsi vagyok, mi lesz a vége. Nehezen bírnám elviselni, ha Szuszmókkal bármi baj történne.

Manócskát is hamarosan visszük vérvételre, mert az egy dolog, hogy augusztus óta javulnak az értékei, de azért egy veseelégtelenséggel nem viccel az ember, nagyon fontos a folyamatos ellenőrzés.

Érdekes, hogy Andy halála mennyire nem viselte meg Juppit, a másik óriás macsekunkat, pedig ők ketten nagyon jóban voltak, összebújva aludtak, együtt mentek, vonultak, mosdatták egymást mindig. Azt hittem, jobban összetörik Juppi lelke, de nem: olyan, mintha teljesen kinyílt volna, élénkebb, játékosabb, nyitottabb. Nem tudom, mire vélni.

Andy nagyon hiányzik....

Tennivalók

Andy halálával nem áll meg az élet, noha feldolgozhatatlan a tragédia. Viszont a macsekok és a kutyák egész embert kívánnak és nem érezhetik a kelleténél jobban, hogy a kétlábú kiszolgáló személyzet lelke darabokban hever... Annál is inkább nem, mert új kihívások várnak ránk. Szuszmókon megint kijött az allergia: mindenféle bőrkiütések, aminek az okát egyenlőre homály fedi. Kedden visszavisszük a dokihoz, jó lenne, ha mondani valami használhatót, mert ez nem megoldás, hogy a gyógyi hatására elmúlik, utána meg nagyon hamar visszatér a betegség. Folyamatosan kényszermosdik szegény kékség, nem tudom, mire vélni: eddig semmi baja nem volt, a nyár közepén, 12 éves kora után tört elő ez a probléma.

A másik nagy kihívás Manócska veseelégtelensége. Augusztusban derült ki, hogy baj van: olyan értékei voltak, hogy nagy szerencse, hogy addig is élt a macsek. Viszont hála a gyógytápnak, a konzervnek, a gyógyinak meg a Vetrinek, az értékei, bár elég rosszak, de javuló tendenciát mutatnak. Manóra egy újabb vérvizsgálat vár, nagyon bízom benne (és így is lesz!!), hogy az eredményei javulni fognak, továbbra is! Manó harcos típus és nem adja fel!:-)

Fejben dől el...

Minden fejben dől el - szoktam volt mondogatni és nagyon sok esetben tényleg őszintén hiszek is ebben. De vannak dolgok, amiknek eddig túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonítottam, teljesen feleslegesen, mert csak idegesítettek, elvették az energiámat és nem vezettek sehová. Az elmúlt időszak nagyon streszzes volt számomra, sok minden történt, ami után azt hittem, nem lehet újra felállni, talpraállni. Éppen ezért nem olyan régen megfogadtam, hogy csak azzal foglalkozom, ami nekem igazán fontos. erre két esemény késztetett leginkább, a sok-sok apró lépés mellett.

Az egyik nemrég történt. Az egyik indexes topikban téves, mondhatni hamis információkat írtak Jackról anélkül, hogy az illető ismerte volna személyesen, látta volna a tesztjeit, tudta volna, hogyan és miben halt meg. Véletlenül jutott tudomásomra a dolog, mert nem olvasom azt a topikot sem, viszont roppant mód zavart, hogy össze-vissza hazudoztak a macskámról. Kénytelen voltam beírni a valós információkat. De azt hiszem, teljesen felesleges volt: aki akar, azt mond, amit akar bármikor és bárhol, teljesen mindegy, milyen hazugságot talál ki, nem lehetek ott mindig és mindenhol, hogy megcáfoljam. S ekkor döbbentem rá tulajdonképpen, hogy nem is kell. Én tudom, mit és hogyan csináltam, én tudom, mi és hogyan történt a macskáimmal, én tudom, mit csináltam és mit nem, a többiek abszolút nem számítanak a hazugságaikkal meg féligazságaikkal. A macsekjaim a legfontosabbak, mások állításai ezt az érzést nem befolyásolják.

A másik dolog Andy halála volt. Olyan hirtelenséggel történt, hogy az ép ésszel feldolgozhatatlan: egy egészségtől majdnem kicsattanó, eszméletlen jó kondiban lévő macska meghal pár nap leforgása alatt urémiában. Ezt senki sem tudná egykönnyen feldolgozni. Én sem. Amit tanulságként végre levontam magamnak: az élet annyira röbid és törékeny, hogy nem szabad hagyni, hogy mások baromságai elrontsák a szép pillanatokat, az igazán fontos dolgokra kell koncentrálni. Ezért döntöttem el immáron véglegesen, hogy nem foglalkozom többet olyan emberekkel sem, akik éveken át a szemembe mosolyogtak, a hátam mögött meg élezték a kést az alkalomra várva. Nem foglakozom olyanokkal, akik éveken át kígyót-békát kiabáltak egymásra, aztán egyszercsak, hirtelen pálfordulással - a közös ellenség szapulása érdekében - egy táborba tömörültek, s persze hirtelen el is feledték, miket kiabáltak anno egymásra a másik háta mögött, sőt. Nem foglalkozom olyan emberekkel, akiknek az "őszinteségétől" kiráz a hideg, akik ha véletlenül meglátnak és nem tudják elkerülni a találkozást, vörösödő arccal makognak maguk elé valamit, mert nem igazán mernek a szemembe nézni. Szóval - minden fejben dől el, ideje ezt nagyon-nagyon komolyan vennem. Nem úgy, mint egy újévi fogadalmat.

Ha minden összejön, jövő év elején szeretném továbbképezni magamat, s valahogy elérni, hogy a negatív megérzéseim pozitívvá alakuljanak és tudjak segíteni az energiámmal magamon és a macsekjaimon is, ha kell, s persze másokon, akik erre igényt tartanak.

Ég veled, Andy!

Igen, az élet megy tovább, ahogy ma is.... Tegnap, 2010. november 26-án 09. 25-kor SGCA Heartbreaker's Andy átment a szivárványhídon túlra. A sokkhatás még mindig tart és nem tudom, fel tudom-e dolgozni valaha. Keresem a miértekre a választ, arra, mit csináltam, csináltunk rosszul, hogyan lehetett volna, mit lehetett volna tenni, mit csinálnék másként.

Andy-nek 2008. áprilisában volt egy hólyagműtétje, a hólyagjában jól felgyülemlett egy csomó ca-oxalát kő, a műtét nagyon jól sikerült, azóta gyógytápot evett, s voltunk vele többször UH-n is, éppen azért, hogy megelőzzünk egy esetleges újabb bajt. Legutóbb augusztusban, mikor kiderült, hogy a hólyagjában van valamennyi üledék és egy nagyobb kő. Kapta tovább a tápot, s bíztunk benne, hogy nem kell műteni mégsem, hiszen nem vagdoshatjuk fel a macska hólyagját félévente, évente: ki tudja, meddig lehet ezt csinálni. Talán ez volt a hiba, az a hiba, ami az életébe került. 21-én, vasárnap este nagyon kedvetlen volt Andy, nem nagyon mozgott, szemmel láthatóan fájdalmai voltak. Hétfőn reggel azonnal a dokinál kezdtünk, aki végül - mivel nem javult a beadott gyógyikra az állapota - kedden megműtötte a cicát. Nagyon durva műtét volt: több, mint száz apró követ szedtek ki a hólyagjából (nagy eséllyel a nagy kő sok-sok kicsire robbant szét valamitől), egy órán át mosták a hólyagját. De még akkor sem sejtettünk semmit, csak reménykedtünk: hiszen két éve sem volt semmi gond.

De a sors mást akart. Andy a műtét után felébredt rendesen, de este szinte leállt a keringése, kihűlt, szerda reggeltől gyakorlatilag végig melegítőpárnán volt, kapta az infúziót és a gyógyikat. És még mindig remlnykedtünk, bár tudatalatt éreztük, ez már csak hiú remény. Andy, ha nem aludt, folyton sírt: kiderült , hogy nem a fájdalomtól, hiszen kapott fájdalomcsillapítókat, hanem mert nem volt szinte tudatánál. A szemén látszott leginkább. Senkinek sem kívánom ezeket az estéket: a tehetetlenséget, az aggódást, a félelmet. Csütörtök este úgy aludtam el, hogy Andy-t odavettem magam mellé, hogy érezzem, ha menni akar (ebben az állapotban nagyon nagy mehetnékje volt, nem tudta, hol van és mit csinál, rángásai voltak) és beszéltem hozzá, míg el nem aludtunk. Ott volt a karjaimban, a hatalmas testével és fantasztikusan puha bundájával, a csodaszép pofijával. És már tudtam, hogy soha többé nem lesz az a macska, aki eddig volt. Egyáltalán nem lesz már.

És pénteken reggel már tudtuk, még a laboreredmény (ami olyan értékeket mutatott, hogy csoda, hogy eddig is kibírta) sem kellett hozzá, hogy el kell engednünk.

Elengedtük.

Az első almunk kölykét, akit nem azért szerettünk, mert ő volt az első magyar tenyésztésű Maine Coon, aki elérte a TICA legmagasabb címét és régiógyőztes is lett, többszörös Best in Show és így tovább, hanem mert ő Andy volt: egy szelíd, jószándékú óriásmaci, akit jól meg lehetett gyumbulni, aki megnyugtatta az embert a nyugodt dorombolásával, akire oda lehetett hajtani a fejünket, aki úgy aludt el, hogy közben hozzánk érintette valamelyik testrészét, aki maga volt a szeretet.

A diagnózis urémia, amiből nem igazán van felépülés. Hiába küzdöttünk és próbált ő is küzdeni, nem sikerült. Semmi jele nem volt a tragédia árnyékának: nem voltak nehézségei a pisiléssel, nem sírt almozás közben, vasárnapig nem volt levert, volt étvágya, gyógytápot kapott. És mégis..

Andy már ott dorombol a szivárványhíd túloldalán a többiekkel, s onnan figyeli a csapatot.

Andy macika, legyen az álmod szép!