Hiány

"Elmúlt, mint száz pillanat, s tudjuk, mégis múlhatatlan, mert szívek őrzik, nem szavak. " (Hemingway)

Azóta sem térek napirendre a dolog felett. Lefotóztam még akkor. Csak most volt erőm feltölteni a képet...

Sokkhatás

Tegnap megérkezett Indy vesebiopsziájának eredménye. Ahogy azt gondoltam és majdnem biztos is voltam benne, semmi örökletes, nem PKD például, hanem vesegyulladás. Amin lehetett volna segíteni. HA időben észrevesszük. HA lett volna bármi jele a betegségének. HA valamilyen úton-módon úgy jelezte volna, hogy baj van, hogy helyesen tudjuk dekódolni az üzenetét. Ha.... mennyi feltételes mondat...
Min múlik egy élet.... Akkor azon a napon, mikor négynaposan leejtettem és majdnem meghalt, akkor is csak egy hajszálon múlt az élete. S nyert. Nyertünk. Hat évet és négy napot. Most is egy hajszálon múlt. De most vesztettünk.
S akárki akármit mond is, nézhet bárminek: tudom, ezerszázalékosan tudom, hogy a pillangó Indy búcsúja volt....

Egy megismételhetetlen pillanat

Nincs olyan pillanat, amikor ne gondolnék az elvesztett kedvenceimra. Indy halála feldolgozatlanul ivódott a lelkembe, nagyon fáj a hiánya. Tegnap este tévét néztem. A fotelban ültem, Szuszmók a fotel tetején feküdt. Ahogy eszembe jutott Indy, sírni kezdtem és mondtam Szuszmóknak, hogy nagyon hiányzik Indy. Szuszmók hozzámfordult: mély fájdalom tükröződött a tekintetében, emberarca lett (ahogy oly sokszor már, s ezt nem csak én mondom és állítom, hanem mások és számtalan foto is bizonyítja), s végtelen gyengédséggel, vígasztaló együttérzéssel megsimogatta a mancsával az arcomat. Annyi kedvesség volt benne és féltés, hogy még hangosabban sírtam, sirattam az elmenteket... Felemelő és soha meg nem ismételhető, csodálatos pillanat volt...

Hmmm...

Ma hajnalban felébredtem, egyszerűen nem tudtam aludni, sem visszaaludni. Kimentem, megnéztem, ott van-e még a pillangó... Másfél nap után is ott volt. Ott halt meg...
Különös ez, nagyon...Vagy mégsem?

Különös?

Tegnap délután, mikor Indy testét el kezdték hamvasztani, egy lepke szállt fel mellettünk. Sem előtte, sem utána nem járt arra még egy méhecske sem...
Ma azzal fogadott Xxel, hogy az ajtónkon hajnal óta egy lepke ül és bármit is tett, nem ment el. Most is ott van, reggel óta...
Ezt csak úgy megírtam, mert úgy éreztem, meg kell írnom.

A sors mindig visszaveszi az ajándékát...

Heartbreaker's Igor The Immortal (Indy)

2005. 08. 14. - 2011. 08. 18.

A halállal szemben egyszer lehet győzni, ha valaki nagyon szerensés. Másodszor már nem biztos, hogy sikerül. 2005. augusztus 18-án, az akkor négynapos Indy megnyerte a harcot a halállal szemben, de hat évre rá, augusztus 18-án már nem sikerült. A sors hat évet adott ajándékként. Hat rövid évet. Hat olyan évet, amely időszak minden egyes napján erősödött és mélyült a kapcsolatunk. Nem tudni, mikor és miért kezdődött, hogy mire három napja megállapítottuk ultrahang segítségével, észrevétlenül is megtörtént a visszafordíthatatlan: Indy bal veséje teljes mértékben eltünt, a jobb veséje pedig mintegy 20 %-on működött. A kreatininszintje 1566 volt, ami kb. tízszerese a normálisnak. Soha semmilyen jele nem volt, hogy beteg lenne nem járt sűrűn alomra, nem gyengélkedett, nem volt beteg, elesett. Csak most, egyik pillanatról a másikra. Az orvos nem hitt a szemének, hogy egy macska hogyan volt képes eddig így élni és az eredményekhez képest ilyen kondiban lenni.

Soha ilyen nehezen nem hoztam meg még döntést. Az eszemmel döntöttem, tisztán és pusztán rációval. Az orvos maximum két napot adott neki. Napok óta nem pisilt, nem volt almon, nem evett, nem ivott, a nap legnagyobb részében apatikusan feküdt, csak akkor élénkült meg, ha vele voltam.

Halála reggelén magamhoz öleltem, lefeküdtem és a mellkasomra fektettem, hosszú, nagyon hosszú percekig feküdtünk így. Valami megmagyarázhatatlan nyugalmat éreztünk azt hiszem, mindketten. És hatalmas szeretetet. Szeretetet, olyan fajtát, ami csak a hosszú útra induló és az őt búcsúztató között lehet. Akkor és ott elköszöntünk egymástól.

Aztán rendelő, az utolsó út. A karjaimban. Még utoljára megmosdatott, ahogy magamhoz szorítottam, pont úgy, ahogyan szokta mindig. Ez volt az igazi búcsú. Megszakadt a szívem, de már nem volt visszaút... És elment, a karjaim közt halt meg..

Mit nem adtam volna, ha nem nekem kell ezt a döntést meghoznom, hanem csak szépen elalszik magától, de nem mertem tovább várni, mert tudtam, mivel jár ez a betegség és meg akartam kímélni őt a borzalmas szenvedésektől.

Nem tudom, mi volt az oka a betegségének, nem tudom, mit tehetnék jobban és másként, hogy még jobb legyen a macskáimnak, ha tudnék, még többet tennék értük...

Heartbreaker's Igor The Immortal, édes kis Indy cicám, vigyázz magadra odaát a szivárványhíd túloldalán. Nagyon szeretlek! Köszönöm a hat évet...