November elseje környékén - különösképp, ha ilyen szürke, szomorú idő van - mindig elmúlásközeli gondolataim vannak. Nem telik el nap, hogy ne gondolnék vissza a veszteségekre, de ez időtájt még inkább felerősödnek ezek az érzések.Mennyien nincsenek már velem, mennyien váltak emlékké és hányan figyelnek odaátról, a szivárványhíd túloldaláról...Fáj a hiányuk. minden egyes nap fáj, de ilyenkor még inkább. Tudom, hogy élnek, hogy továbbélnek, mert míg én élek, sohasem felejtem el őket, benne vannak a szívemben-lelkemben-gondolataimban és általam lélegeznek. De mi lesz, ha már nem élek? Akkor elfelejtődnek. Velem együtt. Ki fog rám emlékezni, s az én emlékeimmel együtt rájuk is? Fáj, hogy senki. Senkinek sem hiányzom majd, ebben egészen biztos vagyok, vagy ha mégis, csak nagyon-nagyon kevés embernek, talán, egy kicsit. Eltűnök nyomtalanul, mint aki itt sem járt sohasem a Földön. s velem együtt az ő emlékük is meghal...
Égjen értük, értünk is ez a gyertya....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése