Álom

Tegnap reggel furcsa álmom volt. Mióta meghalt Jack, sohasem álmodtam vele. Tegnap reggel azt álmodtam, hogy a mellkasomon fekszik, ahogy a halálát megelőző időben sokszor , néz rám és dorombol. Felébredtem, s a mellkasomon Jack lánya, Elisha feküdt, nézett és dorombolt. Furcsa volt, mert Jacket láttam benne, sokkal inkább, mint eddig. Azt hiszem, tegnap reggel engedtem el igazán Jack lelkét. Addig azt hittem elnegedtem már, de nem, valahogy fogva tartottuk egymást...

Tegnap , legnagyobb megdöbbenésemre, nem keltett rossz érzést bennem az álom, nem fájt, hanem megkönnyebülést éreztem: Jack tovább él bennem, Elishában és még sok-sok kölykében.

Soha nem felejtem el, ez képtelenség lenne, de hagyom, hogy gondtalanul rohangásszon a szivárványhíd túloldalán és ne kelljen azt éreznie, hogy gond van velem idelent.

Az élet megy tovább, az idő halad nélküle, de valahogy mégis vele együtt....

Hétköznapok

A napok telnek. Romy-val tegnap voltunk az egyhónapos kontrollon: minden rendben találtatott, zöld utat kapott a rohangászásra. Ehhez képest meglehetősen nehéz kiszoktatni őkelmét, elvégre a közel egy hónap alatt igazi konyhakutyává vált. Milton folytatja a fogyókúrát: NagyMedve elég jól bírja a korlátozott fejadagot, még akkor is, ha a felét Romy eszi el előle.:) Andy cicánál megvolt a varratszedés, csodaszép volt a sebe. Topaze és Manó achnéját kenegetném, ha volna mivel: hiánycikk a szer, amit felírt a doki, de majd megoldjuk ezt is. Iris füle szebb, mint volt, azért még csepegtetünk neki. Szuszmók megkapta a szuriját, egy hét múlva kontroll: ha nem javul a szája, ínye, akkor jön az a kezelés, ami Szipa esetében nagyon jól bevált, bár a gatyánk is ráment anyagilag.

Szóval, ha azt mondom, eseménytelenül telnek a napok, nem igazán fedi a valóságot. Viszont ezek a folyamatok kézben tarthatóak, kezelhetők, így sokkal nyugodtabb ez az eseménydússág, mint korábban volt.

Tegnap megjelent az "a macska", benne a búcsúm Jacktől. Azt hittem, összeomlok majd, ha elolvasom és látom a képeit (itt mondok köszönetet László Erikának és Böhm Zsuzsának, a lap főszerkesztőjének és munkatársának, hogy a nekrológ megjelenhetett és úgy, ahogyan az megjelent). Mélységes szomorúságot éreztem. Fáj a hiánya. De valahogy úgy érzem, az agyam még mindig hárít, még mindig nem vagyok képes elhinni, hogy meghalt, ugyanakkor mintha folyton látnám a halála napjának eseményeit: őt a rendelőben, őt az inkubátorban, őt a hamvasztóban. Nagyon nehéz ezzel a kettősséggel élni.

Rettegek attól, hogy elfeljtem majd az arcát....