Ez meg az:-)

Ma vezettem: egyedül, teljesen egyedül, senki nem ült a kocsiban rajtam kívül. Az oktató annyira megbízott bennem, hogy azt mondta, ő most cigizik és én meg vezessek. Fantasztikus élmény volt! De leginkább a bizalma bennem - ez hatott meg nagyon.

Egyébként ma voltunk Flamy-vel és Elishaval oltáson, mindketten Purevaxot kaptak. Remekül viselték és persze sok-sok simit kaptak. Mindig hízik a májam, mikor látom, mennyire jól viselkednek a mókok, nem idegbetegek, jól szocializáltak, nem harapják szét az embert, szépen dorombolnak és bújnak a vadidegen emberekhez is. Topaze-t is elvittük a dokihoz: neki valamiféle bakteriális bőrfertőzése van. Doki szépen kitisztította a sebet, adott rá kenőcsöt meg gyögyit. Ha nem múlik 10 napon belül, akkor küldünk mintát a laborba.

Dokira várva találkoztunk a rendelőben egy házaspárral, akik két sziámi cicát vesztettek el nagyon záros határidőn belül, s most Maine Coont szeretnének. Kérték, ajánljunk valakit, de elvől nem teszem. Több ok miatt sem. Az egyik az, hogy továbbra sincs jó véleményem a magyar tenysztői társadalomról, másrészt, mikor ajánlottunk tenyészetet, még annyi visszajelzést sem kaptunk sem az ajánlatot kérőtől, sem az ajánlott tenyészettől, hogy "kösz". Kicsit már belefáradtam az ilyen irányú karitatívságba.

Nemsokára itt van Karácsony. Most valahogy - a korábbi évektől eltérően - ünnepi hangulatom kezd lenni. Szépen suvickolok, díszítegetek ezt-azt, kreatívkodom. Lehet, öregszem?:-))

Gondolatok

Tegnap volt a 42. születésnapom. Nagyon sokan köszöntöttek, olyanok is, akikről nem is gondoltam, hogy fognak. Jól esett. Lehet, hogy öregszem vagy a karácsony közeledtével leszek egyre szentimentálisabb, de tegnap eszembe jutott Jack. Mindig velem van a szívemben, de nem tör fel mindig ilyen elemi erővel a fájdalom a hiánya miatt, mint most. Ha belegondolok, kevesen érthetik meg ezt: egy macska halála sokaknak semmit sem jelent, az, hogy még hónapokkal az elvesztése után is zokogva gondolok rá, meg végképp érthetetlen a legtöbb ember számára. Ültem a fotelben (ahol ő már sohasem ülhetett, pedig biztosan élvezte volna), ölemben Indy, mellettem Nyuszó és Topaze, teljes idillben. S akkor eszembe jutott, hogy ő nincs itt, s nem lesz itt már soha többé. Mindig attól rettegtem, hogy el fogom felejteni az arcát, hogy nem fogok tudni rá emlékezni. De ha becsukom a szemem, látom őt és érzem, ahogy odadugja a fejét a fejemhez és beszélgetünk úgy, ahogyan csak vele lehetett. Miért hiányzik ennyire?