szerda, december 17, 2008

Gondolatok

Tegnap volt a 42. születésnapom. Nagyon sokan köszöntöttek, olyanok is, akikről nem is gondoltam, hogy fognak. Jól esett. Lehet, hogy öregszem vagy a karácsony közeledtével leszek egyre szentimentálisabb, de tegnap eszembe jutott Jack. Mindig velem van a szívemben, de nem tör fel mindig ilyen elemi erővel a fájdalom a hiánya miatt, mint most. Ha belegondolok, kevesen érthetik meg ezt: egy macska halála sokaknak semmit sem jelent, az, hogy még hónapokkal az elvesztése után is zokogva gondolok rá, meg végképp érthetetlen a legtöbb ember számára. Ültem a fotelben (ahol ő már sohasem ülhetett, pedig biztosan élvezte volna), ölemben Indy, mellettem Nyuszó és Topaze, teljes idillben. S akkor eszembe jutott, hogy ő nincs itt, s nem lesz itt már soha többé. Mindig attól rettegtem, hogy el fogom felejteni az arcát, hogy nem fogok tudni rá emlékezni. De ha becsukom a szemem, látom őt és érzem, ahogy odadugja a fejét a fejemhez és beszélgetünk úgy, ahogyan csak vele lehetett. Miért hiányzik ennyire?

1 megjegyzés:

Petya írta...

Szia!
Mert a barátod volt, és a barátit az ember nem felejti. G.