Elgondolkodtam, vajon miért nem írtam április 03-án a blogba. Az egyéves évfordulón. Nagyon féltem tőle, rettegtem, hogyan fogok reagálni, mennyire bírom majd. Aztán rájöttem. Az évforduló, a látványos évforduló egy dolog. Ami számít, azt az ember úgyis legbelül érzi. Mindig ott van velem a szívemben, az agyamban, a tudatalattimban és ezen nem változtat az sem, hogy egy éve figyel a szivráványhídon túlról vagy 10 éve. Nem kell ahhoz évforduló, hogy rámtörjön a hiány érzése, ahogy ahhoz sem kell, hogy gondoljak rá.
Tudok róla beszélni, az életéről és a haláláról is. Van, mikor könnyebben, van, mikor nehezbebben, de tudok. Nekem így könnyebb elviselni, hogy nincs már.
Nemrégen elémkerült az az újság, ahol ő van a címlapon és a Maine Coonokról írt cikkemben is több képe szerepel. Olyan furcsa volt, hogy ez már a múlt, lezárt egész, nincs tovább. Nélküle megy a világ és vannak, akik csak elmondásból ismerik.
A képe a falon ottvan, a serlegek, a szalagok a falakon róla mesélnek. Nem akarom sohasem elfelejteni....
2 megjegyzés:
Soha nem is fogod elfelejteni, ő a részeddé vált.Aki nagy hatást gyakorolt az emberre, az örökre vele marad, és ez nem szólam, ahogy egyre több számomra kedvestől kell örökre búcsút venni, úgy érzem, hogy igaz.
Amíg élnek azok, akik ismerték és élnek az utódai, addig ő is élni fog...
Nem fogod elfelejteni. Ha nem beszélnél róla, ha nem volnának a szemed előtt a rá emlékeztető tárgyak, akkor se felejtenéd el. Ő már mindig veled marad. Ott hordod mélyen a lelkedben.
Megjegyzés küldése