Hiányzik Manócska. Hiányzik a T-rexes kajakérő "üvöltése", az, hogy tévénézéskor felkuporodott az ölembe és szépen elaludt ott, hiányzik, hogy a fejem mellett doromboljon, hogy külön kelljen zárni a gyógytápok miatt, hiányzik, hogy megrágicsálja a hajamat. Milyen régen is volt, hogy ezt tette. Már négy napja nincs velünk...
Döntenünk kellett. Azóta is ezen rágódom, hogy jól döntöttünk-e. Minden érv amellett szól, hogy igen, megkíméltük a szenvedésektől, még időben. A húgysavat már a végső stádiumban lévő állatkákon érzi az ember... Csont és bőr volt, a szervezete saját magát emésztette volna fel záros határidőn belül.
Csak a szemei éltek. Ahogy akkor is azokkal beszélt, mikor elbúcsúzott tőlem. Teljesen egyértelmű volt, mit kér.
Csak hát ő elment. Mi meg itt vagyunk nélküle...
2 megjegyzés:
Ilyenkor nem lehet mit mondani. Minden vígasztalást olyan hamisnak érzek.
Hiszen vigasz nincs. Csak beletörődés.
Hiába tudja az ember, hogy csak a szenvedésétől szabadította meg, akkor is nagyon hiányoznak. Hiányoznak a mindennapi kis rítusok. Az állólámpa kerek, fekete talpát a fotel mellett hányszor látom a mákos csigába gömbölyödött Vacikának és óvatosan át akarom lépni ... :-((
Megjegyzés küldése