Admiral meghalt. Olyan hirtelenséggel, ami megmagyarázhatatlanul felfoghatatlan: péntek este még azt hittük, javult az állapota, hiszen, minden erre engedett következtetni, tegnap délután kettőkor pedig örökre álomra hajtotta fejét. Az egész két hete kezdődött, mikor rossz érzéseimtől vezérelve, vérképet csináltattunk neki: egy értéktől eltekintve mindene jó volt, vese- és májfunkció, minden. Valami gyulladásra utalt a vérkép, s a megfelelő agykontrollos technikával kitaláltam, merrefelé kellene irányítani a dokikat. Így is lett: UH, vizsgálat, szerdán kiderült, hogy Admiralnak epevezeték-gyulladása és epehólyag-problémája van. El kezdte kapni a szurikat és az infúziót, péntek estére pedig kezdett jobban lenni: feltartott farokkal mászkált, működött, ahogy szokott. Tegnap, szombaton azonban az ágy alól szedtem ki: nagyon rossz állapotban, komoly fájdalmakkal. A doki adott neki infúziót, szurikat, s az volt az ukáz, hogy délután figyeljük a cicát, mi van vele. Délutánra programunk volt, de természetesen lemondtuk, s figyeltük Admit, aki a dokilátogatás után már nem jött elő a hordozóból, maga alá pisilt és amikor előmerészkedett, kómásan, egyensúlyát vesztve, teljesen zavart állapotban járkált, míg fel nem borult. Ha nem tudtam, volna, hogy lehetetlen, azt mondtam volna: mérgezés. Bár végülis igaz: feltehetően ahogy a testvérénél is, Andy-nél, méreganyagok halmozódtak fel a szervezetében és akkora mennyiségben, hogy ez agyi történésekhez vezetett.
Admirallal voltam haláltusája óráiban. Még sohasem volt ilyenben részem: együtt menni az úton, ameddig csak követhettem. Pokoli fájdalmai lehettek, nem volt tudatánál, görcsölt, öntudatlanul rángott. Imádkoztam, hogy dokink érjen ide nagyon gyorsan, hogy ne kelljen tovább szenvedni Adminak. A magam módján , az agykontrollon tanultakkal próbáltam segíteni rajta, bevetettem olyan módszert is, amit csak a legvégső esetben javasoltak, mikor már mindent megpróbáltunk és nem vált be. És megkaptam a választ a sorstól: felgyorsult a folyamat, mert döntést kértem, vállalva, bármi is, elfogadom. Maga volt a pokol. De nem tehettem meg, hogy magára hagyom, ezt nem csinálhatta végig egyedül. Pokoli volt látni, mivé lesz egy élet, de teljesen evidens volt, hogy itt nincs lehetőség, nincs alternatíva. Mielőtt utoljára szállt volna a nagy kint felé Admiral sóhaja, megérkezett a dokink, nem kérdezett semmit, azonnal cselekedett.
Admiral úgy ment el, hogy mellette voltunk, simogattam, elmondtam neki, mennyire szeretem és tudom, hogy jó lesz majd neki odaát a többiekkel. Kértem, mondja el az anyjának, Manónak, a tesójának, Andy-nek, Szipának, Jacknek, Vacaknak, Cica cicának, Extraordinary macikának és a többieknek mennyire hiányzoznak.
Megkönnyebbülés volt számára a halál és én is elfogadtam ezt. Furcsa módon tegnap valahogy megbékéltem a gondolattal, a ténnyel, elfogadtam. Nincs és nem volt bennem kétely, kérdések sem. De ez nem jelenti azt, hogy ne hiányozna és ne szakadt volna ma rám a hiánya. A csapattagok is csendben vannak. Szerették őt, hiszen születésük vagy éppen hozzánk érkezésük óta részese volt az életüknek, Admiral, a bohóc-cica: bohókás, vidám, kedves, nagy tréfamester.
Admiral, a Heartbreaker A-alom utolsó képviselője már odaát futkározik a testvéreivel és a mamijukkal.
Heartbreaker's Admiral, Admikám (2000. 04. 18.- 2011. 06. 18.), legyen könnyű az álmod! Nagyon szeretlek!
1 megjegyzés:
Nagyon sajnálom és őszintén együtt érzek :-(((
Megjegyzés küldése