Milton von Gummi Bears (2003. 07. 19.- 2011. 10. 03.)
Sok macskát veszettem el az elmúlt néhány hónapban. A veszteség megviselt, lelkileg, mentálisan kiborított, de a gyászomban segített, hogy beszéltem róluk, bizonyos értelemben jól esett róluk beszélni. Milton maci halálról nem tudok még. Nagyon fáj. Hiszen vasárnap még együtt sétáltunk, rohangászott, boldog volt, életerős nagy medve. Hétfőn hajnalban pedig már az életéért küzdött. Gyomorcsavarodás. Ha azonnal észrevesszük, akkor sem biztos, hogy van esély az életre. Bár gyors volt az orvos, s életerős Milton - a halál megint győzött egy élet felett. Az emlék és a kimondhatatlan hiány. Az maradt csak meg. S a tálja, a nyakörve, a póráza. És a nyolc éven át együtt futó életünk minden egyes emléke.
Milton maga volt a szeretet, mindenkit szeretett, volt, akinek a kutyafóbiáját gyógyította, kezelte. Nem tudtunk úgy végigmenni sehol, hogy ne hallottuk volna a szépségét dícsérő szavakat. Ragaszkodó volt, bújós és nagyon vágyott a szeretetre, boldogságot adott.
Rossz nélküle. Nagyon. Elmondhatatlanul.
Sok veszteség ért az elmúlt pár hónapban, hirtelen tragédiák és a hosszan tartó betegségből adódó döntés miatti veszteségek. Meg akartam érteni sokáig az okot. Miért? Ennyire rossz ember lennék? S így büntet a sors, hiszen véletlenek nincsenek? De aztán rájöttem. Pontosan olyan vagyok, mint más: sok-sok negatívummal, némi pozitívummal, semmivel sem rosszabb és jobb, mint más. Akik elfogadnak, elfogadnak így, akik nem, azok nem kell, hogy számítsanak semennyit sem, hisztizhetnek, acsaroghatnak, akkor sem.
Milton halála még egy dologra megtanított. Vannak, akik kedvelnek és szeretnek, ha csak páran is, de gondolnak rám. És már tudom, hogy ezért értek a veszteségek így töményen, egymást követően, hogy lássam, kik számítanak, hogy érezzem, egy egyszerű ember bölcs világlátásában mennyi csoda rejlik.
A macskák és a kutyák, az imádott állatkáim nemcsak életükben, de halálukban is képesek adni valamit, valami plusszt, amitől a világ kicsit másként megy tovább. De milyen áron...
Milton, édes Nagymedvém, legyen ott neked jó, ott a szivárványhídon túl, ahol sok-sok ismerős várt már rád. Vigyázz magadra odaát és élvezd a szabadságot! Tudom, hogy boldog voltál itt a Földön, ami nélküled nagyon üres lett...
Milton maga volt a szeretet, mindenkit szeretett, volt, akinek a kutyafóbiáját gyógyította, kezelte. Nem tudtunk úgy végigmenni sehol, hogy ne hallottuk volna a szépségét dícsérő szavakat. Ragaszkodó volt, bújós és nagyon vágyott a szeretetre, boldogságot adott.
Rossz nélküle. Nagyon. Elmondhatatlanul.
Sok veszteség ért az elmúlt pár hónapban, hirtelen tragédiák és a hosszan tartó betegségből adódó döntés miatti veszteségek. Meg akartam érteni sokáig az okot. Miért? Ennyire rossz ember lennék? S így büntet a sors, hiszen véletlenek nincsenek? De aztán rájöttem. Pontosan olyan vagyok, mint más: sok-sok negatívummal, némi pozitívummal, semmivel sem rosszabb és jobb, mint más. Akik elfogadnak, elfogadnak így, akik nem, azok nem kell, hogy számítsanak semennyit sem, hisztizhetnek, acsaroghatnak, akkor sem.
Milton halála még egy dologra megtanított. Vannak, akik kedvelnek és szeretnek, ha csak páran is, de gondolnak rám. És már tudom, hogy ezért értek a veszteségek így töményen, egymást követően, hogy lássam, kik számítanak, hogy érezzem, egy egyszerű ember bölcs világlátásában mennyi csoda rejlik.
A macskák és a kutyák, az imádott állatkáim nemcsak életükben, de halálukban is képesek adni valamit, valami plusszt, amitől a világ kicsit másként megy tovább. De milyen áron...
Milton, édes Nagymedvém, legyen ott neked jó, ott a szivárványhídon túl, ahol sok-sok ismerős várt már rád. Vigyázz magadra odaát és élvezd a szabadságot! Tudom, hogy boldog voltál itt a Földön, ami nélküled nagyon üres lett...
9 megjegyzés:
Megint megkönnyeztem!
Nem mondom, hogy majd elmúlik a fájdalom, mert tudom, hogy nem múlik el. Gyászold meg őt, mert megérdemli, de közeben azért magadról se feledkezz meg! Vigyázz magadra, mert szükséged van még saját magadra!
Őszinte részvétem..
Flamingán
Ismerem az érzésedet, túlságosan is...éppen ezért nem próbálok semmi "okosat" mondani.
és éreztem, hogy a lelked tart távol máshonnan, bárcsak tévedtem volna...kívánom, hogy minden csepp könnyed békésebb sóhajt hozzon a lelkedre...
Gondolok Rád...
tükör
Bocsáss meg, Szuszmok, hogy újra zavarlak, mikor lélekbékére volna szükséged, de megdöbbentett, amit Miltonról írtál...az én kincsem (Újfundlandi) aznap, amikor elment egy nagyon mély gödröt ásott a legnagyobb tuja alatt...
nem hiszek a véletlenekben, az ilyen sorsazonosokban pedig végképpen nem...
és fogalmam sincs, miért írtam meg Neked, muszáj volt.
Bocsáss meg a megzavarásodért...
Tükör
Vörösmacska, köszönöm szépen. Nem múlik a fájdalom, úgy alakult, hogy azt éreztem, beszélnem kell a haláláról, de nem segített. Nem tudom, mi az, ami segíthet.
Nagyon kikészültem. Még, ha nem is lászik sokszor, de a lelkem teljesen összetört.
Flamingán: köszönöm.
Tükör kedves, köszönöm a soraidat és hogy megosztotad velem a bánatodat.
A véletlenekben én sem hiszek, már nagyon régen nem...
Valahogy nem sok kedvem volt mostanában a versesben lenni, nem éreztem és nem érzem erősnek magam, egy cseppet sem. De köszönöm, hogy megint itt voltál...
Drága Szuszmok, hidd el, a legtávolabb az áll tőlem, hogy bölcsnek látszódjam, nem vagyok, sosem leszek, csak gondolataim, tapasztalataim és próbálkozásaim vannak...gondoltam elmesélem, hátha...először betömni próbálod az űrt, mindennel, ami kezed ügyébe, lelked köré hull, mindenbe kapaszkodsz, hogy elvonjon, feledtessen, kergeted a kérdéseket, gondolván válaszok lesznek belőlük, de nem...aztán a fájó gondolatok ellenségből barátokká válnak, a rágondolás, nem csupán könnyes törést hoz, hanem megjelenik az első mosoly, ha valami csínyre, vagy arra a pofira gondolunk...nem kellett megtölteni az űrt, mert az már tele volt Ővele, csak már nem rakodik rá újabb emlék, hanem a régiek vermelik el magukat bennünk, akár egy lélekéléskamra, ami kimeríthetetlen...vissza-visszajárunk, mégsem apad soha. És egy idő múlva örülünk, hogy minden megmaradt róla, és hálásak leszünk, hogy mégsem veszett el teljesen, hiszen korábban azt vágytuk, hogy eszükbe se jusson róla semmi, mert annyira fáj a hiánya...aztán rájövünk, ha csak annyi maradt meg belőle, hogy elment, akkor nem voltunk méltóak rá, hogy legyen nekünk, hiszen az igazi énjéből nem őriztük meg, amit kellett volna...ez hosszú út, és mint minden út, csak akkor kanyarodik el, ha már megjártuk a kereszteződésig tartó részt...a mostani utad a legkeményebb, és legkegyetlenebb...hullámvölgyekkel, amikre oly nehéz felkapaszkodni...de mikor felérsz, egyszer, mert felérsz, rád süt a "napocs"...de ahhoz ezt végig kell járnod, és nem siettetheted, úgyis a lelked dönti el, mikor minek jön el az ideje, és mire állsz már készen...hogy felszakadjon a fájdalmad, annak az ideje, olyan akár a Jóisten, nem késik, nem siet, pontosan akkor jön, amikor kell...sokan nézhetnek ezért most bolondnak, de én ezt gondolom, mert ezt tapasztaltam meg...tudom, hogy most még sötét, és vérző a heg, és gyógyulást kívánok rá, és békés rágondolást, őszinte szívvel kívánom.
Bocsáss meg a locsogásért, ha tolakodó voltam, és fárasztó, megint csak bocsánat...gondoltam, hátha...szeretném.
jó éjszakát...
Tükör kedves, nem voltál sem tolakodó, sem locsogó, egyszerűen csak így van, ahogyan csodálatosan mederbe terelted a szavakat és érzéseket. Hiszen magad is átélted ezeket az érzéseket, tudod, min megy át mindenki akit hasonló veszteség ért.
Megpróbálok arra gondolni, hogy mennyi mindent kaptam az elvesztett állatkáktól, mennyi szeretetet, mennyi élményt és most már emléket, melyek nélkül sokkal szegényebb lenne az életem. Mert nincsenek véletlenek...
Megjegyzés küldése