Sűrű napokon vagyok túl és nagyon nehezek következnek továbbra is. Szinte hihetetlen, mennyi minden összejött, maga alá temet a hó. A múlt héten nagyon közel álltam egy kiadós idegösszeomláshoz, de azt hittem, a héten jobb lesz. Hát nem. Rosszabb. Nem untatnék senki a munkahelyi havazások ecsetelésével, ez a blog nem annak a helye, pusztán érzékeltetésképpen írtam e helyzetjelentést.
A macsekok megvannak, de megfellebezhetetlen számomra a döntés: abbahagyni minél hamarabb, menekülni a macskatenyésztés világából. Nem a macskák miatt, nyilván, ők nem tehetnek az emberi gonoszságokról, okoskodásokról, aljas húzásokról. Nekem, bár meglehetősen igyeszem távoltartani most már (öreg napjaimra) magamat ettől az egésztől és tudatosan kimaradni mindenből, ami az egészségemet esetleg rombolhatja, szóval elnézem, mivé lett és válik ez az egész, amit csak és kizárólag szerelemből lehetne és kellene csinálni. De hát ez van.
A bársonytalpúak azonban továbbra is rengeteg szeretetet adnak. Nem felületes, világnak magamutató és státus-szimbólum érzéseket, hanem igaziakat. Amikor Indy bebújik mellém a takaró alá este, elnúlik melelttem, a két "kezével" átfogja a nyakam és dorombol - ilyenkor eszembe jut, hogy egy macskát lehet venni, eladni, de a szeretetét sohasem lehet pénzzel megvásárolni. Egy macska nem azért szeret, mert van x számú diplomád vagy mert felelős beosztásnak hitt munkakörben dolgozol, sőt, nem is azért, mert szuper autó áll a fütött garázsodban. Egy macska önmagadért szeret. A bizalmát ki kell érdemelni. De el is lehet veszteni.
Ha abbahagyom ezt az egészet, azért is lesz, hogy ezt a bizalmat meg tudjam őrizni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése