Nevek. Négylábú barátaim nevei, akik életemen végigkísértek és megadták azt a lehetőséget, hogy megismerhessem őket, megszerethessem őket, s akik viszontszerettek a maguk feltétlen bizalmával és odaadásával. Kutyák, macskák. Kicsik és nagyok. Régmúlt homályába vesző emlékek és frissen sajgó sebek.
Nevek és emlékek. Pillanatok és élmények. Fájdalmak és vádak. Tanulságok. A csakazértis dühös daca. Az elvesztett remény döbbenete. A tehetelenség kínja. Az elengedés fájdalma és megkönnyebülése.
Nevek, akik örökre a lelkemben égnek. Ma is. S ma tán még kínzóbban.
Dingó1, Dingó2, Tico, Cica cica, Vacak, Kisfekete Kandúrka, Moszat, az összes elvesztett kicsi és nagyobb unokám, a legfájóbban és soha el nem múlóan fájó E-maci, a tragikus sorsú K-alom.
Sokszor idéztem már ezt a verset, ma álljon itt megint. Örökérvényű vigasztalása mindig könnyeket csal a szemembe, de a fájdalmat nem enyhíti, csak fokozza....
Egy híd köti össze a földet az Éggel, ez a szivárványhíd, mely csodás színekkel, ragyogóan ível földig érő tarka ívvel.
Innenső oldalán a hídnak pompázatos virágok nyílnak, friss-zöldek a pázsitos rétek, üdék a völgyek, dombvidékek. Örök a tavasz, nem esik a hó, van bőséggel ennivaló, mindig lágy-meleg az idő, a víz is mindig frissítő.
Ha itt hagy minket kedvencünk, e helyre kerül, az agg, megtört állatok itt lesznek újra fiatalok, újra épek a megcsonkultak és egész nap csak játszadoznak.
A mi cicánk is itt lakik és nagyon vár már valakit. Hisz egy hiányzik csak neki: nincs itt vele, ki szereti. Hancúrozik egész nap, míg el nem jő a pillanat.
Most hirtelen abbahagyja - orra tágul, füle jár, lába remeg, szűkül a szempár, rohanni kezd: Megjött a gazda! S hogy megérkezett és meglátott, hozzánk rohan a barátunk, felkapjuk kitárt karunkba, csókolgatjuk újra meg újra, belenézünk hűséges szemébe - és indulunk.
Majd elérve a csodák útjának végére, a szivárványhídon együtt megyünk át és ott vár minket egy igazabb, szebb, fájdalommentes új világ.
Emléketek örökké bennem él.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése