Bár hiszek a megérzésekben és a gondolat erejében, de úgy tűnik, még van mit tanulnom. Ma sétáltunk Milton nagymedvével. Szokásos helyünkön, a váci tónál, a tó körül és az azt körülvevő ligetes részen. Gyönyörű volt a befagyott tó, a környék, a havas fák. Természetesen nem csak és kizárólag a kijelölt és kijárt utakon bóklásztunk, hanem úgy össze-vissza. Fel kellett volna tünnie korábban, hogy hatalmas a Duna és a belvíz is bizonyára, de valahogy nem figyeltem oda. egyszercsak Milton közölte, hogy nem megy tovább és jobb lenne, ha én sem bóklásznék arrafelé, amerre haladtunk. Ezt többször is eljátszotta., egyszerűen nem engedett tovább menni. Ehhez képest én úgy gondoltam, minek hallgatnék rá, semmi baj nem történhet, mentem, ő meg kutyabecsületből követett. Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy szakad be a lábunk alatt a talaj és vészesen törik valami vékony jéghártya a behavazott talajon a lábaink laatt. Azonnal robogtunk ki a kutyával, s szerencsére megúsztuk ezt a kalandot! Nyilván nem volt mély a befagyott talajvíz, nem fulladtunk volna bele, de azért félelmetes, hogy mennyire érezte Milton, hogy baj lesz.
Szintén a mai sétán történt, hogy egy meredek emelkedőről haladtunk lefelé és mivel nagyon csúszott a csizmám, nagyon lassan tudtam menni és rettegtem, hogy elesek és jól megütöm magam. A kutya egy másodpercre sem tágított mellőlem: jött hozzámbújva, hogy belekapaszkodhassam a hatalmas sörényébe, így támogatott lefelé, míg biztonságos talajra értünk.
Milton maci nyolcadik éves, de elég bóhókásan óvodás kutya, igazi kölyök még, akiről sohasem gondoltam volna, hogy ilyen dolgokra képes.
Tanulság: a megérzésekre, nemcsak a sajátjainkra, de az állatkáinkéira is hallgatni kell!
