Emlék

Tudom, ez egy elsősorban és szinte kizárólag macskás blog, ezzel a céllal született, s bár néha azért eltérek ettől a szándéktól, de azért mégis macskákkal kapcsolatos hangulat-gyűjteménynek szánom. Viszont több ok miatt is meg kell írnom ezt a bejegyzést. Az egyik ok: nemrégen fejeztem be Polcz Alaine könyvét: Asszony a fronton. (Most tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy van benne macska és van benne, embernél sokkal szerethetőbben, ragaszkodóbban és feltétel nélküli szeretettel vislekedő kutya, igazi lelki és fizikai társ.). Maga a könyv döbbenetes, szavakkal el nem mondhatóan megdöbbentő, és ijesztő az a szikárság, ahogyan a legborzasztóbb történéseket és tapasztalásokat meséli el az írónő. Nagyon nagy hatással volt rám ez a könyv. Eszembe jutott a nagymamám, s az a néhány sor, amit az ő - szándékosan igencsak korlátozott mértékű és tartalmú - elmesélései nyomán egyik születésnapjára írtam neki: nem egy irodalmi remekmű (nem álltatom magam azzal, hogy szépirodalmi vénám lenne), de ő nagyon megkönnyezte és nagyon sokáig emlegette. A papíralapon íródott eredeti szöveget egyszer, nagyon régen gépre tettem, csak utána valahogy elkallódott a dokumentum, nem volt meg a gépen, nem találtam, hiába kerestem keresőprogrammal. A hétvégén tanultak gyakorlása okán azonban relaxálni kezdtem és nagyon koncentráltam arra, hogy megtaláljam. S pár perccel ezelőtt végre rábukkantam, egy másik gépen. Idemásolom. Amikor Polcz Alaine könyvét olvastam, ez a néhány sor ugrott be azonnal, s azóta is bennem motoszkált. Talán megbocsátja nekem ezt a blog olvasója...

Emlék

Mást szeretett. Szerelemmel, félőn, féltőn. Egy férfit, akiről csak álmodott, oly sokszor, belepirulva, még szűziesen, tisztán. Gyermekien naív lobogással, szivetdobogtatóan némán. Mikor találkozott vele, szemük csak félve pihent meg egymáson. Pillangó-szárnyú érzelem.
Riadtan félve dobbant szívük. Soha nem ért egymáshoz kezük sem. Csak egy szivárvány-húrnyi vékonyságú szál kötötte egymáshoz őket. Tiszta fehér, napsugár-sárga, rejtélyes lila, reményteli zöld. S kapcsolatuk e romlatlanságában nem sejtették, hogy a jövő elmossa érzéseik varázsló hamvasságát, félszeg mosolyuk soha nem érhet erdei patak-tisztaságú kacagássá.
Mert jött a sötétárnyú emberemésztő világtűz, s ahogy a házak dőltek rommá, fák vesztették el nemes koronájuk, emberek vesztek a semmi ködébe, az ő soha ki nem virágzó szerelmük úgy lett a rettegés napján a sors martalócainak áldozata. Szárnyaszegett madárként.
Hiába röppent volna fel újra meg újra. Földre kényszerítették. Véresre tiporták, véreres kezekkel gyúrták gonoszok, míg többé nem létezett.
Az idő szárnyal, megállítani hiú ábránd. Saját kicsinységünk bronzba öntött, de változó jele.
Ő most is mást szeret. Azt a hajdanvolt kedves mosolyt, az álmok varázsából előtűnő boldog remélt perceket. S él megfáradva, gyötörve nap, mint nap, kalitkába zárva örökre, számolva a perceket, mely még megadatik neki az örökkévalóság kapuja előtt.
De néha kitárja szívét a tiszta kék ég felé, s imát mormoló szája körül a ráncok szerelemmé szelídülnek.