Tudom, hogy egy új év kezdetén illik nagyon optimistának lenni és hinni, bízni abban, hogy az év szebb lesz, mint az előző volt. Így is van, egyetértek, s próbálok (bocsi, Yoda mester szerint, ne csak próbáld, tedd is meg!) így tenni, de azért ma volt egy tudatalatti rossz érzésem, amit nagyon gyorsan kivertem a fejemből. A konyhából mentem be a nappaliba és ott láttam a fotelemben Manócskát és a lányát, az utolsó almából származó Elisha-t összebújva, egymáshoz simulva szunyálni. Azonnal rohantam a gépért, le is fotoztam őket: annyira csodálatosan szépek voltak együtt, bájosan finomvonásúak. Emlékeim szerint még sohasem feküdtek így összebújva, talán csak régen, mikor Elisha (már ő is elmúlt 7 éves) született, a szülődobozban. Csodaszép volt a látvány, de valahogy mégis annyira rossz érzesem támadt, hogy Manócska már nem sokáig lesz majd velünk. Olyan kis vékonyka, törékeny - tudom, ez a veseelégtelenséggel együtt jár, de akkor is nehéz elviselni. Nagyon sokat alszik, bár az is igaz, hogy a kajáért a leggyorsabban ő rohan a csapatban. Kis öreg macsekommal együtt tévézünk, nagyon bújik és keresi a társaságunkat, nem lehet levakarni magunkról, igaz, nem is nagyon tesszük.
Nagyon remélem, élete nagy szerelme, Jack hagy még neki egy kis időt itt a Földön...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése