Küzdöttünk. Küzdöttünk az állatorvostudomány eszközeivel és küzdöttünk a emberi agy és az energiák eszközeivel is. Veszítettünk. A racionális oldalunk tudta, hogy ez így lesz, csak idő kérdése volt, mikor hozzuk meg a döntést. A nem racionális oldalunk hinni akarta, hogy most csakazértis, igen, megtörténik a csoda. Győzött a felelősség-érzet és a gondjainkra bízott élőlény iránti szeretet. Iris állapota rohamosan romlott, az étel mennyisége minimális volt, amit magához vett, eszement sokat fogyott nagyon hirtelen. Többször láttuk, hogy a pár falatnyi kaja után mintha ki akarna tépni valamit a szájából - nyilván zavarta a daganat. Az orréból és a szeméből ürült valamiféle gennyes váladék és nehezen vette a levegőt időnként. Jött, bújt és kereste a többiek társaságát - ezért is volt nehéz a döntés.
Ma reggel még elvittük ahhoz az energiával gyógyító hölgyhöz, aki felajánlotta a segítségét - mert nem tudtuk megtenni, hogy nem adjuk meg az esélyt. De ő is azt mondta, amit én is tapasztaltam - egyre jobban visszautasítja a segítőszándékot és az energiát a macska.Eredetileg nem ma akartuk meghozni a döntést, de végiggondoltuk, hogy miért szenvedtetnénk még egy, maximum két hétig? Éhen halna, pokoli fájdalmai lennének és - valljuk be - nem javulna a helyzete.
Iris tudta, hogy meghoztuk a döntést. Végiglátogatta a kedvenc helyeit,a honnan mindig szívesen szemlélődött. Elbúcsúzott a nagy kinttől az ablakon keresztül, attól a nagy kinttől, amit majd tizenegy éven át látott és szeretett figyelni. Felment a mászófa legtetejére, ahová nagyon régen nem ment fel. És mikor kettesben voltunk a szobában, elmondta a speciális módján, hogy beleegyezik a döntésbe. Dorombolt folyamatosan. Én annyit kértem tőle, hogy ha teheti, adjon valamiféle jelet, ha odaát a szivárványhíd túloldalán találkozik a többiekkel...
Mielőtt betettem volna a hordozóba, arra lettem figyelmes, hogy Cicelle fekszik bent a dobozban. Ezt korábban is megtehette volna, de ő most tette, mikor indulni kellett a végső útra Irisszel. Majd kijött a dobozból és jól megdörzsölgette a pofájával, mintha csak erőt, bátorítást küldene Irisnek.
Aztán megtörtént. És az is, ami soha eddig. Miután az orvosunk - az első, altató injekció után - beadta Irisnek az utolsó injekciót, bár azt már nem érezhette, de hatalmas mélyről jövő sóhajt hallatott. Soha ilyet macska nálunk nem tett, pedig sajnos, sok társunktól kellett már így búcsút vennünk. Hiszem, mert hinnem kell, hogy ez volt a jel, amit kértem tőle...
Iris, szépséges hókirálynő, legyen könnyű az álmod!
4 megjegyzés:
Annyira, de annyira sajnálom :(
Köszönöm. Köszönjük.:(
Nem tudok mit mondani. Már nincsenek szavak csak emlékek vannak.
Magamhoz ölelem JJ-t és emlékszem arra, amikor Iris begyűjtötte, arra amikor megtanította függönyre mászni, amikor lebegett.
Sajnálom 😒
Az emlékek nagyon fontosak. Az emlékek miatt élnek velünk, akiket elvesztettünk...
Megjegyzés küldése