Gondolatok az ivartalanítások tükrében

A mai nap az ivartalanítások napja: Jayden, Jeremy és Jackpot is érintve lesz a dologban. este hat-fél hét felé megyünk és visszük őket. Rutinműtét, pár perces beavatkozás ez, nem izgulok különösebben, de azért egy kicsit igen, hiszen bármennyire is kicsi az operáció és bármennyire is tudom, hogy a műtét után már rohangászni fognak a fiúk, azért mégiscsak altatás és műtét. Viszont a saját megnyugtatásom és a kicsik biztonsága érdekében mindenképpen eza járható út számomra. Nem érdekelnek ebből a szempontból az álhumánus érvek, többször előfordult már, hogy egy unokát azért tudtam még nagyobb biztonságban, mert már ivartalanítva volt, mikor gazdihoz került. Sokan gondolják, hogy milliomosok lesznek, ha macskát tenyésztenek, de egy idő után kialakul az emberben annyi rutin, hogy ki tudja szűrni, kik azok, aki nem kedvenc cicát keresnek, hanem üzletet látnak a macsekokban. Megérzi ezt az ember már a bemutatkozásból, a hangszínből, a reakciókból.

Általában jók a gazdiválasztásaim, persze néha csalódom vagy megbánom utólag, hogy bizonyos jelek ellenére adtam cicát az érdeklődőnek, de hát ezek a dolgok sajnos benne vannak a pakliban a szűrők ellenére is.

Lehet, hogy önzés, lehet kegyetlenség, de az ivartalanítási kötelezettségből nem engedek. Annyit olvasok, hallok róla, hogy x a nyilvánvalóan nem megfelelő kondiban lévő cicáját csak passzióból befedezteti, mert annyira aranyosak a kicsicicák, vagy sajnálja azt a pár ezer forintot a műtét elvégzésére. Egyre több az őrült érdeklődő is, kellenek idegek hozzájuk.

Még egy év. És vége. Egyre bizonyosabb vagyok ebben. Belehalok majd, ezt is tudom. Hiányozni fog, de nincs más lehetőségem.