A szőrös nyolc:-)

A csapat taglétszáma nyolc. Volt, amikor tizenkilencen voltak, plussz a kölykök. Ma már csak nyolcan vannak. Az élet ilyen. De most őket kell szeretni. A többiek helyett is.

A Maine Coon-ok:

Pearly, a rangidős - június 09-én volt 14 éves, a világ legszebb Maine Coonja:-)

Topaze, a nagyon okos - augusztusban volt 12 éves

Juppi, a finn bundás, minden rozmártojások atyja - 11 éves lesz januárban 

A benti házi cica:

Cicelle. a saját Maneki Nekom - január 09-én lesz egy éve, hogy úgy döntött, a mi macskánk lesz, kb.  éves

A kijárós házi cicák (testvérek):

Cimi, a feketeség - áprilisban lesz 14 éves

Cice,a másik feketeség - áprilisban lesz 14 éves

A belga juhászok:

Boci, akinek én vagyok az Isten (tervueren) - májusban lesz 7 éves

Fanny, a csodaszépséges (groenendael) - januárban lesz 4 éves

Hát, így vagyunk mi.

Feketék egymás közt:-)

És már megint azt kell mondanom, hogy az élet megy tovább. De hát így van ez. Azok az állatkák, akiket el kellett engednünk, mindig velünk vannak, hiszen visszavonhatatlanul nyomot hagytak a szívünkben, a lelkünkben. Rengeteg élmény, sok-sok emlék, együtt megélt pillanat - mind itt marad nekünk. És a többiek, akikre pontosan ugyanúgy, vagy még jobban oda kell figyelni, mint eddig.

Érdekes, hogy mostanság Cice (2001. április 19-én született kijárós cicánk) teljesen oda- és vissza van Fanny kutyáért: le sem lehet őt vakarni a grőniről, megy és mosdatja, mosdattatja magát. Együtt alszanak, együtt sziesztáznak vagy csak úgy nézelődnek a konyhában. Hihetetlenül megható ezt látni. anno Romy kutyánk és Cice anyja, Cica cica kapcsolata volt ilyen bensőséges. Csodásan néz ki együtt a két ragyogó szőrű fekete állatka - nem is értem, miért ódzkodnak az emberek a fekete színű kutyáktól vagy macskáktól. És azt sem értem, miért nem hiszik el, vagy akarják elhinni, hogy a kutyák és macskák között igenis lehet barátság, örök életre szóló.

Legyen könnyű az álmod, Romy!

Iriane-Blanche von Gummi Bears (Romy)

2000. 04. 06. - 2014. 12. 01.

Az első közös kutyánk volt. Az életünk első belga juhász kutyája. Aki miatt a fajta szerelmesei lettünk. Aki sok-sok tanulópénzt jelentett számunkra. Akivel annyi baj történt élete majdnem 15 éve alatt, mint egyetlen más kutyával sem: gerincműtét, sérv-műtét, bőrférgesség, hogy csak néhányat soroljak. De mindig talpra állt. És most is, élete utolsó leheletéig működött benne az a fantasztikus életösztön, ami - hinni akarom - a szeretetből fakadt és most már, nem a földi létéből árad felénk.

Életben tarthattuk volna még. Nyertünk volna vele egy-öt-tíz napot, lehet, hogy akár két hetet is. Önzőnek kellett volna lenni, talán. De nem akartuk megvárni, hogy a nagyon rossz veseeredmények következtében görcsök között menjen el (volt benne részünk, sajnos, tudjuk, mit jelent és mivel jár és mennyire pokoli a fájdalom, amit az állat átél), és a hasnyálmirigy problémák,a  vérszegénység, mind-mind erre késztettek, hogy engedjük el. Amíg kutyaként mehet el. 

Tegnap Fanny odabújt mellé, Romyka pedig ráhajtotta a lábára fejét. Ma, mielőtt az orvosunk érkezett volna, Cice, aki egyébként félt tőle, odament hozzá és odabújt, odadöfölt hozzá. Mikor az orvos érkezett, a két fiatalabb eb csendben engedte be, egy hangos szó nem hallatszott.

Romyka tudta, érezte. Gyertyát gyújtottam, simogattuk, beszéltünk hozzá, míg megkapta az altató injekciót, s akkor is, mikor a végső injekciót megkapta. És az az életösztön, ami benne volt, nem engedte meghalni. Talán, mert nagyon rossz volt már a keringése és nem volt vénája sem, de még öt perc után is dobogott a szíve, a kezemen éreztem. Hatalmas életösztön volt benne. Elfogott a kétely, hogy hamar döntöttünk, de azt gondolom, nem: méltóságban ment el, még ha ebbe bele is haltunk. A második adag injekciótól lassabban verdesett a szíve: olyan volt, mintha a kezemben fognám. Egészen addig, míg egyszer csak elment örökre.

Fájdalom, üresség, hiány. Kimondhatatlan fájdalom. Majdnem 15 év együtt jóban-rosszban. Csak könnyek. És emlékek.

Míg a szíve meg nem szűnt dobogni. Még azután is...

Romyka, jó kutyánk voltál mindig. Csak remélni tudom, hogy mi is legalább ilyen jó gazdáid voltunk...

Nagyon szeretünk.

Újabb próbatétel...

És hát itt az újabb próbatétel...De hát, akinek ennyi állatkája van, annak ezt tudnia kell. Mert a felelősség ezzel jár. 

Romyka hamarosan, egészen pontosan december 04-én lesz 14 éves és nyolc hónapos. Egy nagytestű kutyánál (belga juhász - groenendael) ez, azt gondolom, matuzsálemi kornak számít. Nem beszélve arról a tényről, hogy Romykának a gerincműtétjén és a bőrférgességén is túl sok egészségügyi problémája volt, de szerencsére mindig nyert és győzelmet arattunk a veszedelmek felett.

A kis öreg már elég bizonytalanul áll a lábán, sokszor nem tud felállni, de ha igen, akkor megy rendületlenül, rengeteget fogyott és a látása-hallása sem mondható tökéletesnek, hogy finoman fogalmazzak. Egyre kevesebbet eszik és a nap huszonnégy órájából huszonhármat alszik vagy a két világ közti állapotban lebeg. Sokszor még álló helyzetben is nagyon el tud kalandozni szegény kis öreg, de ha "ébren" van, akkor jön, bújik, kiköveteli a simit.

Elvittük a dokihoz, egyrészt a kennelköhögés elleni oltásra, másrészt vérvételre. Sajnos, a labor nagyon-nagyon magas kreatinin és karbamid értéket mutatott ki - sajnos, sok macsekunkkal végigcsináltuk már a veseelégtelenséggel járó problémákat és a küzdelmet: nem nyertünk sohasem. Ezen túlmenően hasnyálmirígy-gondjai is lehetnek Romynak. Ez utóbbira kap gyógyszert, az előbbire pedig vese-kímélő tápot eszik.

Nagyon nehéz, mert ilyen korú állatom még életemben nem volt, nem tudom, mi az, ami természetes, mi az, ami nem. De abban bízom, hogy bármennyi ideje is van hátra a kis öreg Romykának, azt boldogan, fájdalommentesen éli majd le. És azért abban is bízom, hogy egy csirkemáj-tortát azért készíthetek a 15. szülinapjára áprilisban! De ha mégsem, kérem a sorsot, hogy most az egyszer, legyen kegyes hozzánk: ha mennie kell, csendben aludjon el Romy, mert nagyon félek döntést hozni...  

A Cicelle-teória

Sokszor volt már, hogy azt kellett írnom és mondanom: az élet megy tovább, mert mennie kell. Show must go on - lehet így is mondani. Meg úgyis, hogy a csapat immáron kilenc fővel éli az életét. Mert élni kell tovább.

Eddig is úgy gondoltam, hogy Cicelle-t a szivárványhídon túli négylábúak küldték nekünk, most még inkább megerősítést nyernek ezek a gondolatok. Cicelle, ha hívjuk, pontosan olyan mozdulatokkal és módon jön, ahogyan Kicsi jött mindig. Az arckifejezése is olyan. Úgy bújik hozzám a takaró alatt, ahogyan Indy tette. Egészen pontosan úgy fúrja be a karom alá a fejét, ha felveszem, ahogyan azt Szuszmók tette. Eddig csendes volt, de újabban rákapott arra, hogy pontosan úgy kommunikáljon, mint ami Elisha sajátja volt.És hát, pontosan úgy fekszik le (először a fejecskéjét rakja le, utána a teste többi részét), ahogyan azt Iris tette.

Persze, lehet mindez véletlen is, csak hogy én már nem hiszem a véletlenekben, ha macskákról van szó...És ebben a Cicelle-teóriában hiszek akkor is, ha őrültnek titulálódom...

Másnap

Különös dolog a döntés. "A döntéshozatal pillanata az ember életének legmagányosabb pillanata." - találtam rá erre Leon Uristól származó idézetre.Eddig is tudtam, hogy a döntés nagyon nehéz, de azt is tudom, hogy a tények ismerete alapján nagyon gyorsan szoktam dönteni - furcsa módon azonnal tudom látni a pro és contra dolgokat és racionálisan meghozom a döntést.Csak hát ott van az ember lelke, főleg, hogyha egy általa szeretett állatkáról van szó. És persze ilyenkor mindig felmerül a "mi lett volna, ha...". 

Iris kapcsán várhattunk volna. Igen, pár napot, netán még egy hetet is. Ez alatt az egy hét alatt Iris tovább fogyott volna (már így is csont és bőr volt), tovább szürkült volna a szőre, tovább nőttek volna a fájdalmai. Most méltósággal ment el , bár lehet, hogy pár nappal hamarabb, mint azt gondoltuk. Nem tudom, mások hogyan döntöttek volna, de tulajdonképpen nem is számít semmit, hiszen mi láttuk a macskát: láttuk a szemét, az orrát, láttuk a száját belülről, láttuk hogy mit kellene legyőzni. De nem bármi áron. Úgy semmiképpen sem, hogy neki még rosszabb legyen.

Tegnap délután, mikor hazajöttünk az orvostól, Juppi, Topaze és Cicelle csendben voltak. Cicelle nem találta a helyét és azóta is keresi Irist.Nem gondoltam volna, hogy ennyire szoros volt a kapcsolat közöttük, hiszen alig tíz hónapot töltöttek együtt. Juppi is szomorú volt nagyon, hiszen hozzá sokat bújt Iris.

Ma reggel hamvasztottuk őt. Kázmér már évek óta ismer minket és aki ismeri Kázmért, tudja, mennyire különleges ember. Valahogy mindig tudja - anélkül, hogy kommunikációs stratégiákat gyártana -, hogy hogyan kell nyitni, mit kell mondani. Lehet, hogy aki olvassa e sorokat, most megbotránkozik, hogy a hamvasztás alatt most például Gyula és Kázmér íjaztak, mert egyszer régen már megígérte Kázmér, hogy elhozza az íjat. Most hozta. De nevettünk is. Amikor először volt alkalmam Kázmérral találkozni, valahogy furcsállottam ezt, de aztán rájöttem - ez valami miatt így természetes. Végigzokoghatnám a hamvasztást (ahogyan anno Jack esetében volt), de jobb így- a halál az élet része és viszont. Irist attól még ugyanúgy szeretjük és megőrizzük az emlékét a szívünkben, csak mert nem zokogtam végig azt a két órát. Furcsa ez nagyon.

Ahogyan az is furcsa, hogy két óra múlva, mikor már régen otthon voltunk, Kázmér felhívott és figyelmeztetett valamire, amit mindenképpen meg kell fogadnom, mert nem volt ez véletlen figyelmeztetés. Valakitől, akit úgy isten igazából nem is ismerünk, de mégis kötelességének tartotta elmondani.

És furcsa az is, hogy már csak három Maine Coon maradt a régi nagy csapatból.... 

Ég veled, Iris!

Wistariantale Iris of Heartbreaker (2004. 04.04. - 2014. 11.21.)

Küzdöttünk. Küzdöttünk az állatorvostudomány eszközeivel és küzdöttünk a emberi agy és az energiák eszközeivel is. Veszítettünk. A racionális oldalunk tudta, hogy ez így lesz, csak idő kérdése volt, mikor hozzuk meg a döntést. A nem racionális oldalunk hinni akarta, hogy most csakazértis, igen, megtörténik a csoda. Győzött a felelősség-érzet és a gondjainkra bízott élőlény iránti szeretet. Iris állapota rohamosan romlott, az étel mennyisége minimális volt, amit magához vett, eszement sokat fogyott nagyon hirtelen. Többször  láttuk, hogy a pár falatnyi kaja után mintha ki akarna tépni valamit a szájából - nyilván zavarta a daganat. Az orréból és a szeméből ürült valamiféle gennyes váladék és nehezen vette a levegőt időnként. Jött, bújt és kereste a többiek társaságát - ezért is volt nehéz a döntés.

Ma reggel még elvittük ahhoz az energiával gyógyító hölgyhöz, aki felajánlotta a segítségét - mert nem tudtuk megtenni, hogy nem adjuk meg az esélyt. De ő is azt mondta, amit én is tapasztaltam - egyre jobban visszautasítja a segítőszándékot és az energiát a macska.Eredetileg nem ma akartuk meghozni a döntést, de végiggondoltuk, hogy miért szenvedtetnénk még egy, maximum két hétig? Éhen halna, pokoli fájdalmai lennének és - valljuk be - nem javulna a helyzete.

Iris tudta, hogy meghoztuk a döntést. Végiglátogatta a kedvenc helyeit,a honnan mindig szívesen szemlélődött. Elbúcsúzott a nagy kinttől az ablakon keresztül, attól a nagy kinttől, amit majd tizenegy éven át látott és szeretett figyelni. Felment a mászófa legtetejére, ahová nagyon régen nem ment fel. És mikor kettesben voltunk a szobában, elmondta a speciális módján, hogy beleegyezik a döntésbe. Dorombolt folyamatosan. Én annyit kértem tőle, hogy ha teheti, adjon valamiféle jelet, ha odaát a szivárványhíd túloldalán találkozik a többiekkel...

Mielőtt betettem volna a hordozóba, arra lettem figyelmes, hogy Cicelle fekszik bent a dobozban. Ezt korábban is megtehette volna, de ő most tette, mikor indulni kellett a végső útra Irisszel. Majd kijött a dobozból és jól megdörzsölgette a pofájával, mintha csak erőt, bátorítást küldene Irisnek.

Aztán megtörtént. És az is, ami soha eddig. Miután az orvosunk - az első, altató injekció után - beadta Irisnek az utolsó injekciót, bár azt már nem érezhette, de hatalmas mélyről jövő sóhajt hallatott. Soha ilyet macska nálunk nem tett, pedig sajnos, sok társunktól kellett már így búcsút vennünk. Hiszem, mert hinnem kell, hogy ez volt a jel, amit kértem tőle...

Iris, szépséges hókirálynő, legyen könnyű az álmod!

Csakazértis-fázisban

Telnek a napok. Most a "csakazértis"-fázisban vagyunk. Aki nem hisz az alternatív gyógyászatban és ódzkodik minden ezoterikus, spirituális vagy nemes egyszerűséggel általa baromságnak, humbugnak nevezett dologtól, kérem, ne is olvassa tovább sem a bejegyzést, sem a blogot. Vagy ha mégis, gondolkodjon el azon, vajon ő mit tenne....

Szóval végeztem agykontrollt, ultra-agykontrollt is, ahogyan Gyula is elvégezte az alap-agykontroll tanfolyamot. Volt, mikor bejött a programozás (aki ismer, annak már meséltem ezeket az eseteket), olyannyira, hogy   ha kételkedtem is volna, meggyőzött volna azonnal az elért eredmény. Végeztem I. és II. szintű prána nadi tanfolyamot is, voltak jó eredményeim ezen a téren is. Régen nem vetettem be ezeket a technikákat, de most mindenképpen meg kellett és kell tenni. Annál is inkább, mert nagyon sok ember teszi ugyanezt Iris-ért, számomra teljesen ismeretlenek, de segíteni akarnak. És azt gondolom, ennyi pozitív energia csodát tehet. Ha hiszünk benne, hogy megtörténhet a csoda. Ami az önzetlen segítség nyújtáson túl meglepett, hogy van egy teljesen ismeretlen ember, aki felajánlotta, hogy ingyen kezeli energetikailag Irist, ha hetente egyszer elvisszük hozzá.Hihetetlen, hogy ennyi ember egy ismeretlen ember ismeretlen macskájáért, akinek valljuk be, elég "ronda" a diagnózisa, így összefog. Ha más nem is történik, ez már önmagában csoda, a pozitív energia fantasztikus csodája.

Iris köszöni, megvan - bár eleinte nem nagyon evett és rengeteget fogyott, most újra eszik (konzervet), újra eleven és játékos, jön simire, szemlélődik a kedvenc helyein és megkergeti Cicelle-t.

Hinni akarunk. A csodában. De a csodák éppen attól csodák, hogy bár nem lehetségesek, de mégis megtörténnek.

Silence answers our cries....

Egy dal, amit azóta is hallgatok. Mert jó, ha az ember mellett állnak barátok....

Vajon merre megyünk innen?:-(

A diagnózis

És a diagnózis. Korrekt. Szakszerű. Tele ténnyel és információval. Választási alternatívával, melyek persze nem képezik a döntés tárgyát, hiszen evidens - Iris addig él majd, míg macskaként teheti ezt. Mert ennyivel tartozunk neki. Akármeddig is van még velünk és akármikor is távozik majd a csapat többi tagja után, a Szivárvány híd túloldalára. Macskaként. Ahogyan eddig is élt.

"A méretes primer tumor a szájüregből a kemény szájpadlást több helyen átszakítva az orrüregbe tör, ott elsősorban a baloldali orrjárat középső harmadát teljes egészében kitölti, de az orrsövényt is átszövi. A régióban mindkét oldali felső nyaki nyirokcsomóban makroszkopikus áttét igazolható.

Az egésztest-felvételeken távoli áttétnek vagy más eredetű malignus szövetszaporulatnak nem találtuk jeleit. A mellüregben a szív enyhefokú megnagyobbodott vetülete és 2x gátorközi nyirokcsomó gyulladásos/resorvbtív megnagyobbodása említendő. A máj némileg megnagyobbodott, de benne gócos elváltozást nem találtunk. Mindkét oldali mellékvese enyhefokú megnagyobbodása említendő.
Az egésztest-felvételeken lényeges patológiás eltérést nem tapasztaltunk.
Diagnózis: szájüregi sarcoma, T3N2M0 stádium
Kezelési javaslat: előrehaladott malignus betegség – már középtávon kedvezőtlen prognózissal
1) Méret-redukciós műtéttel +helyi frakcionált sugárkezeléssel + helyi kemoterápiás kezeléssel a betegség lezajlása némileg lassítható. Várható túlélési idő 5-10 hónap, kezdetben megtartott (0-3 hónap) , majd fokozatosan romló életminőséggel.
2) Csak tüneti, palliatív, immunerősítő kezeléssel a betegség gyors lezajlása prognosztizálható. Várható túlélési idő 1-2 hónap, romló életminőséggel – utána euthanázia javasolt."

Sugárbiológiai Központ

A szövettan ismeretében még hétfőn - bár majdnem biztosak voltunk benne, hogy hogyan fogunk dönteni - felhívtuk a Sugárbiológiai Központból az ismert és elismert onkológus szakembert, Dr. Balogh Lajos doktor urat és azonnal kaptunk időpontot. Csütörtök reggel nyolc és tíz között kellett odavinnünk Irist, hogy egy képalkotó eljárással megállapíthassák a daganat méretét, elhelyezkedését, illetve azt, vannak-e áttétek. Átverekedtük magunkat a reggeli közlekedési dugón és megtaláltuk az intézetet is (egy évtizede már jártunk ott, akkor Pearly-vel, pajzsmirigy vizsgálaton, de szerencsére azóta még a környékén sem jártunk a központnak), majd azon belül a megadott épületet. Irist azonnal elvették és már altatták is, ott kellett hagyni egész napra, este hat után mehettünk érte a budafoki rendelőbe. 

Este még nagyobb dugón küzdöttük át magunkat. A rendelőben egy elég kómás Iris fogadott: nehezen bírta az altatót, de magánál volt. A doktor úr már ott helyben elmondta, hogy a helyzet nem túl rózsás, ámde többet csak akkor tud majd, ha a képeket szépen fokozatosan és folyamatosan elemzi ki és dolgozza fel az infokat.Nagyon tényszerű és higgadt volt, a kérdéseinkre válaszolt és kérésünkre, de mint elmondta, amúgy is így szokta, nem hitegetett minket. elmondta, szereti a higgadt, racionálisan is gondolkodni képes gazdikat,a kik világos fejjel képesek döntést hozni az adatok ismeretében.

Megállapodtunk abban, hogy másnap, pénteken még többet tud majd mondani, hétfőn pedig átküldi nekünk és az állatorvosunknak is a képeket, illetve a kezelési javaslatot és az értékelést.

Ennek tudatában hagytunk ott egy fél vagyont. ilyenkor örülök, hogy még vagyunk olyan helyzetben, hogy megtehessük ezt: az állatok érdekében megadni nekik ezt a lehetőséget. Nem tudom, meddig tudjuk ezt megtenni értük, de nagyon remélem, nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy a diagnózis, a kezelés és a gyógyulás kerüljön veszélybe a piszkos anyagiak miatt. Bele sem merek gondolni, mi lenne akkor és mi van azokkal az állatokkal, akiknek a gazdijaik már nem engedhetnek meg maguknak ennyit sem.

Visszaverekedtük magunkat a fővároson át, itthon pedig először külön zárva engedtük ki Irist a lakásban, de hamar rájöttünk, hogy a többiek társasága megnyugtatja - így hagytuk, tegye, ami neki a legjobb.. Az éjszaka eseménytelenül telt el, Iris aludt, illetve kicsit kómásan kóválygott, de hajnalban arra ébredtem, hogy Juppi és Cicelle fogják közre, ő meg hozzájuk bújva húzza a lóbőrt az ágyon, a lábamon.

Szövettan

Irisnek high grade (igen súlyos) malignitási (rosszindulatú) fokozatú lágyszöveti, szájüregi sarcomája van.Ez, akárhogy is nézzük, nem túl rózsás helyzet. És akárhogyan is nézzük, tudtam, éreztem előre. mikor hetekkel ezelőtt elvittük a dokihoz és ott kiderült, hogy a szemproblémája csak tünet és hogy az orrából is jött valami véres trutymi, és mikor a doki szövettanra küldte a szájában található kinövést, már akkor nyilvánvaló volt. Tudat alatt, mert kimondani ezt nem olyan könnyű.

Iris most kapott megint szteroidot és fájdalomcsillapítót, mert valószínűleg vannak, lehetnek fájdalmai. Nemsokára pedig Dr. Balogh Lajoshoz megyünk a Sugárbiológiai Központba, akit ma este hívtam és volt olyan rendes, hogy csütörtökre kaptunk tőle időpontot.

Több, mint egy éve nem történt rossz, visszafordíthatatlanul rossz a csapattal...

Bár racionálisan szemlélem a dolgokat, azért még reménykedem. Már csak Iris miatt is...

Kiállítás, de nem macska:-)

Nem macskás bejegyzés, ámde mégis kötődik a macskákhoz. A végén, kiderül majd, miért.:-)

Szeptember 26-án Nagyatádon jártam, egy turisztikai központ átadásán. Ez önmagában véve még lehetett volna munka is (időnként szoktam cikket írni a honvedelem.hu oldalra), de elsősorban most nem az volt. Nagyatádon egy fotópályázat ("A természet értékei" volt a címe) díjkiosztójára és a fotópályázatra érkezett képekből alkotott kiállítás megnyitójára került sor. Ide voltam hivatalos:-) Mert az egyik képemet alkalmasnak és méltónak találta a fotósokból álló zsűri, hogy kiállítsa. 

A helyén kezelem a dolgokat persze, de azért roppant, mi több eszement jó érzés, ha az ember a nevével fémjelzett képet a falon látja egy kiállításon:-)  Jó, ez egy amatőr fotókiállítás volt és nem osztogattak "csak" emléklapokat, de nagyon megadták a  módját. Az ember úgy érezte, tényleg letett valamit az asztalra. A polgármester adta át az elismeréseket a nyertes fotósoknak, volt fogadás meg sajtó, szóval remek volt. Persze, ismerem a korlátaimat (nincs szuper gépem, soha nem is lesz, hacsak nem lesz egyszer annyi pénzem, hogy megengedhessem magamnak), de imádok fotózni a magam módján és örömére. 

És hogy miért macskás mégis a bejegyzés? Mert a macskáknak, macskás fórumoknak köszönhetően sok-sok kedves embert ismertem meg az évek során. Van, aki idővel elkopott mellőlem, ahogyan én is mellőle - ez így természetes. De van néhány ember, akivel kitartottunk egymás mellett, talán mert valami megmagyarázhatatlan okból dolgunk volt és van egymással. Rácz Tünde is ilyen. Együtt jártuk a Caminot és koptatjuk a kék túra ösvényeit (és még mindig beszélő viszonyban vagyunk:-) Szóval Tünde rugdosott és segített, hogy jelentkezzem a pályázatra. Egy aprócska semmiségnek tűnhet ez a kiállítás sokaknak, de nekem számít, sokat számít. Jó érzés. 

 

Akit odaátról küdtek...

2014. január 09-én megérkezett Ő. Azt szoktam mondani nemes egyszerűséggel: a saját Maneki Nekom:) azt is szoktam mondani: valaki, akit a szivárványhíd túloldaláról küldtek nekünk az ottani macsekjaink. Mert már eleget temettünk...

Ködös, hideg, nyányós januári este volt. Olyan idő, amikor még a belga juhászok is inkább bent tanyáznak. Kivéve Fanny-t, de ennek a ténynek csak később lesz jelentősége. a szokásos sorozatomat néztem éppen a nappaliban, mikor arra lettem figyelmes, hogy Juppi óriásmacska bőszen tekinget a terasz felé és le sem lehet vakarni onnan. Juppi nem szokott ilyetén meggondolatlanságokat csinálni ok nélkül, így egy idő után megnéztem, mi történhet kint. Felkapcsoltam a villanyt és azzal a mozdulattal már robogtam is ki: a teraszon egy aranyos kis macsek bóklászott és bőszen tekingetett be az üvegfalon. Kimentem és szóltam neki, mire a világ legtermészetesebb módján odajött hozzám, mondhatni, az ölembe vetette magát és nem vittem be a konyhába. akkor realizáltam, hogy Fanny kutya kint mászkált és nem bántotta a macsekot, meg sem üldözte. Nem mintha vérengző vadállat lenne a feketeség, de nyilván lett volna pár szava a cirmákhoz. De nem volt. Sőt, jött ő is be velem a melegbe. Cirmák kapott enni, inni, dorombolt egyfolytában, a kutyákkal is összeismerkedett: Fanny a sajátjának tekintette. 

Ezután nem volt kérdés, hogy beköltözik a fürdőszobába. jó étvágya volt a kb. két és fél hónapos kismóknak és termelt az alomba is.:-) Úgy érezte magát nálunk, mint aki mindig itt élt. Az éjszakát alvással és játékkal töltötte, majd másnap a dokinál a vizsgálatot is remekül viselte: mindenkit elvarázsolt. Akkor még úgy volt, hogy kijárós macsek lesz. Ez a döntés kb. fél napig tartotta magát: már másnap délben evidens lett, hogy ha az összes teszt jó eredményt hoz, akkor beköltözik őkelme a Maine Coonokhoz.

S ez így is lett: a teszt-eredmény kézhezvételéig bent dekkolt a konyhában és a fürdőszobában a kismacsek, aki közben a Cicelle nevet kapta a keresztségben, majd kitárult a szoba ajtaja és onnantól kezdve övé lett a Maine Coonok szíve is.:-) A kutyák után a nagy macskákat is lehengerelte. Ösztönösen és azonnal tudta, mit és hogyan kell tennie, az ágyban való pihengélést sem vetette meg.:-)

Sok olyan szokása van, mint a már odaátról figyelő kedvenceinknek. Különös, hogy azon az estén csak úgy, itt termett a semmiből: egy árva bolha és piszok nélkül, ismerte az almos tálcát, nem félt a kutyáktól és a Maine Coonoktól sem,  úgy viselkedett és viselkedik, mint aki itt született vagy nagyon jól ismeri a környezetet. 

Mindenkinek szíve joga, mit gondol. Én viszont tudom, hogy Cicelle-t ők küldték. A többiek. Onnan, ahonnan csak így lehet visszatérni...