Kicsi Indy - Isten éltessen!:-)

Ma reggel, azaz inkább hajnalban megszólalt a rádióban az egyik igazán kedvenc dalom, amit már eszméletlen régen hallottam. Ismerem spanyolul, franciául, de most egy újabb magyar verzióban szólt: a Fekete Orpheus (Orpheo Negro) című nagyon-nagyon régi film egyik csodálatos betétdala...Megalapozta azt a hangulatot, ami a döntésem relaizálásához kell. Sokat gondolkodtam rajta megtegyem-e, de valahogy úgy érzem, helyesen cselekszem, még akkor is, ha tudom, ezzel sokan fognak visszaélni, mert az emberek gonoszak és rosszindulatúak. De nem mindenki. Ma már tudok róla beszélni...Ezért is teszem meg s mert az vesse rám az első követ, aki még nem élt át hasonló érzést.

Mindenki tudja, látja, aki ismer vagy járt nálnuk, milyen kötődés van Indy és énközöttem. Még számomra is meglepő ez, de megható és valami csodálatos dolog, hogy ilyen létezik. Van szerelem, ami sohasem múlik el....Ez ilyen. De több is annál...

Indy-t majdnem megöltem. Akkor, mikor már esélye volt az életre. Akkor történt. Császárral született, Topaze-nak eleinte volt teje, hogy táplálja, aztán elfogyott. Etettük Indy-t, óránként keltünk fel hozzá, mentünk pótmamához is vele, de nem sok esélye volt az életre. Aztán valahogy három nap múlva lett teje Topaze-nak, Indy el kezdett hízni, már nem lebegett felette a halál valós veszélye. S akkor, mikor négy napos volt, megint megpróbáltuk etetni, hogy még jobban erősödjön. Egy sálba tekertem őt, mert annyira agresszívan rámenős és izgő-mozgó volt már akkor is, hogy puszta kézben nem lehetett rendesen fogni. Etettük. Izgett-mozgott. s utána már csak a koppanásra emlékszem. Leesett. A parkettára, a kezemből.

Csend lett bennem, majd másodperc töredékek után addig sohasem érzett fájdalom, üvöltés, eszement örületes szenvedés. A kicsi sírt, körbe-körbe forgott, a szájából jött a vér. Soha senkinek, még a legádázabb ellenségemnek sem kívánom azt az érzést, amit akkor éreztem. A fejemet vertem a falba, szó szerint. Valami állatias fájdalom, kimondhatatlan önvád volt ez. Hangtalan zokogás, mikor már elfogytak a könnyek.

Xxel mégis felhívta az állatorvosunkat, aki este kilenckor, valami isteni csoda folytán még bent volt. Elmondta, hogy az esély minimális, de próbáljuk meg. Agyrázkódást okozott Indy-nek az esés, ezért forgott körbe-körbe, mert nagyon erős ütés érte, viszont mivel még nem porcosodott teljesen a fej és a test, így volt esély arra, hogy törés nem történt a koponyában és a gerincen sem. Kapott szteroidot. És megkezdődött a versenyfutás az idővel és a halállal. A csoda megtörtént: a harcot megnyerte Indy. Pár nap alatt magához tért, megállt a forgás, enni kezdett rendesen, s szépen növögetett.

Ma egy éves Igor the Immortal, aki a halhatatlan jelzőt dupla értlemben viseli és megérdemli. Egészséges, bájos, bújós, kedves kandúrka. Az állatorvosunk csoda-tételének élő példája. Kapcsolatunk mély, soha nem lennék képes tőle megválni. Ő pedig onnantól kezdve, hogy pár hetesen fel tudott mászni hozzám az ágyba, velem alszik, úgy, ahogyan egy macsek sem: a mi bevált koreográfiánk szerint. Minden macskámat imádom, de ő valóban speciális helyet foglal el a szívemben és a lelkemben.

Majdnem megöltem. Ezt a terhet, még akkor is, ha kiírtam magamból, életem végéig viselni fogom. És ő imádja azt, aki majdnem a halálát okozta. Az élet érdekes dolgokat produkál...

Kicsi Indy, Isten éltessen téged egyéves szülinapod alkalmából!:-)