Eseménytelenül

Andy remekül van: éli a megszokott életét - eszik, alszik, pisil, almozik, bújik, dorombol. Mintha mi sem történt volna. A bundáját már szépen megtisztogatta és hagyta, hogy megfésüljem én is, eltünt a pisiszag (a műtét után a hordozóba pisilt szegénykém), csodaszép fényes és selymes a szőre. Annyira macska andy! Ha nem lett volna Jack, akkor talán ő lett volna számomra a MACSKA. Ki tudja. Azért Szuszmók cicáról sem szabad elfeledkezni:-)

Mindennap a műtét óta kap fájdalomcsillapítót, szerintem nem fáj neki a sebe és egyéb fájdalmai sincsenek (szép, tiszta a szeme, nem látom nyomát szenvedésnek), de a doki előírta, hogy négy napig kapja, ezért kapja a gyógyikát. Mellette kap árnikát is, ami nagyban hozzájárult, hogy szép legyen a sebe.

Romyka sebe is csodaszép és el kezdett a hátán nőni a szőre. szerintem legalább félév, míg úgy-ahogy kinő, remélem, télre azért lesz annyi bundája, hogy nem fagy meg. Jövő héten elvileg és remélem, gyakorlatban is folytatjuk vele a mágnesterápiát, segíti a műtét utáni regenerálódást.

Szóval, most úgy tűnik, a rossz történések szünetelnek. A kedvem, közérzetem viszont csapnivalóan rossz, energiátlan vagyok és rosszkedvű, mintha fogyna az életerőm, nagyon negatív az aurám. Pihenni kéne úgy isten igazából, mindentől és mindenkitől távol. Lehet, veszek egy lottószelvényt?

Andy

Andy túl van a műtéten, s azt kel mondjam, szuperül viselte, viseli: mászkál, ugrál,eszik-iszik, almozott, pisilt. A sebe kb. 10 centis, jól és sok 2anyaggal" összevarrva, elvégre hatalmas macsek:-)
Az elmúlt hetekben háromszor kellett műtétileg döntenünk. Ma is azt mondom, mindhérom döntés helyes volt, de a sors csak két esetben engedte, hogy visszaigazoldjon a választásunk. Romyka ma újra egy eleven, ugrálós, rohangászós kutymi, aki maholnap csak az időjárásváltozásokkor emlékszik majd arra, hogy április 08-án volt egy , három csigolyát érintő komoly gerincműtétje.
Andy a mai állapot szerint remekül van. A hólyagja tele volt sok-sok C15-ös homeoátiás gömböcske-nagyságú valamivel, amik egy nagy masszív szándékoztak összeállni, mindez málnaszínű gennyes-véres hólyagtartalommal spékelve. Ezt semmiféle gyógytáp nem tudta volna feloldani olyan rövid idő alatt, hogy az ne okozzon súlyos gondot. Megint jó volt a döntés: műtét.
Jack esetében is jó volt a döntés: enélkül szenvedések közepette halt volna meg. Így megadtuk az esélyt, a sors pedig döntött április 03-án.
Háromból kettő. Nem is olyan rossz arány.
Valahogy furcsa érzésem van, ami miatt lelkiismeretfurdalásom is van, de el kell mondjam. Mind Romy, mind pedig Andy műtétjének szívből örülök, mindkettőjüket szívből imádom és bármit megtennék értük, betegre aggódtam amgam mindkettőjük műtétje kapcsán. De ahogy Romy operációja után, úgy most is ott volt bennem, valahol nagyon mélyen egyfajta keserűség (tán nem ez a legjobb szó rá) . Jack már nem él, az ő műtétje nem sikerült. Ma is sokszor-sokszor gondoltam rá: ahogy elvittük, ahogy elbúcsúztunk egymástól, ahogy ott feküdt az inkubátorban és ahoyg a hamvasztás előtt még utoljára megsimogattam. Akkor láttam a sebét is: hatalmas vágás és varrat volt. Furcsa és talán érthetetlen is, hogy ma miért ezek a képek villantak be.
Örlnöm kéne és istenemre, örülök is. De a lelkem szomorú is egyidőben. Különös és félelmetes ez a kettősség.
Nem tudom, mikor fogom tudni feldolgozni Jack halálát. Egy topikon úgy fogalmaztam: Jack nélkül a világ már nem ugyanaz többé. Kevesen értik meg ezt. De attól ez még így van.
Remélem, Andy megbocsát majd nekem, hogy a sikeres műtétje kapcsán más dolgokról is írtam, s az ömö perceit kicsit beárnyékolta a szomorúság is.
Hiszen Andy most, a műtét napján pont annyi idős, mint Jack volt a műtétje napján. Mindketten elérték a Supreme Grand Champion címet, mindketten letettek valamit az asztalra elsőként a hazai Maine Coonok közül. Szóval túl sok volt az egybeesés. De szerencsére nem történt baj : Andy él és virul. És ez nagyon fontos.
Én pedig bízom az időben...Hátha hoz némi gyógyírt valamikor....

Romy gyógyulgat

Ma voltunk dokinál: Romy vénakanüljét vetettük ki. Romyka szépen felblattyogott a rendelő-lépcsőn, begyűjtött pár simit, aztán rohant séta közben, majd itthon is felrobogott a lépcsőfokokon. Hát, mindenesetre nagyon jó döntés volt ez a műtét. Még persze vigyázni kell rá, nem rohangálhat össze-vissza, de annyira jó látni, hogy teljesen kicserélték ezt a kutymit!:-) Kíváncsi vagyok, mit mond hétfőn majd a doki.

Furcsa, hogy mennyire más ez a mai nap az egy héttel ezelőtti naphoz képest. És különös az is, hogy valahogy Romy műtétje és az, hogy szüksége van rám, segít felfolgozni valamelyest az egy héttel ezelőtti tragédiát. Nem, nem felejtettem el Jacket és soha nem is fogom, de kicsit könnyebb a teher....

Romy

Tegnap megműtötték Romy cicakutyát. A diagnózis: gerincvelő kompresszió és részleges gerincvelő roncsolódás, hivatalos nevén cauda equina syndroma. Évek óta küzdöttünk valamiféle izületinek hitt problémával, voltak szurik és gyógyik, amik segítettek, de most nagyon nyilvánvaló volt, hogy eltanácstalankodhatunk még egy darabig, de a műtét nem igazán várhat. Reggel beadtuk őkelmét a dokihoz, volt labor, UH, mindenféle vizsgálat, majd a műtét. ott kellett hagyni őt,s este visszamenni érte. Fájdalmas emlékeket idézett fel ez a metódus, nagyon rettegtem, nehogy a sors őt is elvegye. Rettegtem, nehogy megszóllajon a telefon és a rendelő hívjon, hogy vége...

De nem. Mikor Xxel felhívta a dokit, elmondta, hogy Romyka él és virul, felébredt, infúzión van és majd mehetünk érte. Még ekkor sem mertem reménykedni, hiszen pár nappal előtte Jacknél ugyanez történt és tragédia lett a vége. Csak akkor hittem el, hogy semmi baj, mikor Romyka majdhogynem a nyakamba ugrott a rendelőben. Jó nagy vágás van a hátán, kék a negyed kutya a fertőtlenítőtől, de saját lábán közlekedik, eszik, iszik, alszik.

Tegnap valahogy megkönnyebbültem kicsit. Mintha a Jack iránti gyász hagyott volna pár percet arra, hogy örüljek romynak, hiszen szüksége volt/van rám: ahogy bújt, ahogy látszott rajta, szeretetre van szüksége.

És az élet megy tovább....

Gondolatok...

Tegnap nagyon magam alatt voltam megint. Nem újdonság ez a múlt hét óta. A legváratlanabb pillanatokban tör rám a fájdalom, Jack hiánya. Most kezdem igazán felfogni, hogy többé már nincs velem. S valahogy fáj az is, hogy olybá tűnik, csak én emlékszem még rá, mások elfelejtették, mintha nem is lett volna sohasem. Elmúlt a sokkhatás, a tényeken nem lehet változtatni, az élet megy tovább valóban. Aztán beszélgettem valakivel (akinek nem szabad sohasem megköszönnöm, hogy meghallgat, pedig sokszor tette ezt mostanság) és azt mondta, hogy az emberek nem biztos, hogy érzéketlenek vagy közönyösek, csak nem találnak szavakat, mert nehéz a gyászról beszélni, nem csak a gyászolónak, hanem annak, azoknak is, akik vígasztalni próbálják. Mert a szavak ilyenkor annyira esetlennek tűnik, közhelyesnek. Az, aki gyászol, a saját harcát, kell, hogy megvívja.

Én most vívom ezt a harcot, az idővel, az emlékképekkel, a "nincs már többé"- tudattal. Győznöm kell, a csapat többi tagja miatt, de nem tudom, mikor sikerül.

Holnap műtik Romy cicakutyát. Elvittük a szakspecialistához, aki elmondta, hogy lehet gyógyszerezni, lehet bármit tenni, egyfajta születési rendellenesség miatt mindig problémája lesz annak a bizonyos csigolyának a kapcsán, s x idő múlva le is bénulhat. Nem akarok késlekedni, ahogy Jack esetében talán tettem, nagy volt az ár, túlságosan is nagy. Most nem várhatok. Holnap reggel kilenc-tíz magasában visszük Romy-t: labor, UH, gerincfestéses rtg, majd műtét. Azt mondta a doki, hogy délután a saját lábán távozhat.

Csak ne lenne ott az a sötét árny: pár napja Jacket is vittük tisztességgel a műtétre, majd megvártuk, megnéztük, aztán mire érte mentünk, már nem élt. Ez a tudat az, ami nem hagy nyugodni. Félek. De bízom abban, hogy a sors nem lehet ennyire kegyetlen velem. Hogy őt is elvegye.

Nélküle...

Különös érzés: mintha két énem lenne. Az egyik teszi a dolgát, megpróbálja kívülről nézni a történéseket, elhárítani a fájdalmat, pótcselekvéseket végez, teszi a mindennapi rutinfeladatokat, elbeszélget másokkal, enni ad az állatkáknak, főz, takarít, netezik. A másik énem végig rágondol, Jackre, arra, most mit csinálna, arra, mit tett, mikor utoljára láttam, milyen volt, próbálom bevésni az agyamba még jobban az emlékeket, a pofikáját, a fülbojtjait, a nyitott, barátságos tekintetét, ahogy nézett, ahogy felugrott az ölembe. Különös módon feltolulnak az emlékek, a kiállítások, a műsrovezetés vele, élesen látom őket. Nem szeretném, ha elhalványulna bennem az emléke.

Ugyanakkor sajnálom a csapat többi tagját, akik töretlen szeretettel ragaszkodnak hozzám, s nekem lelkifurdalásom van, mert Jack speciális helyet foglalt e szívmben, ők pedig nem, bár imádom őket. Talán megbocsájtják nekem ezt, remélem.

Ma feküdtem az ágyon. Belüölről fáztam. Csak belebambultam a semmibe. Egyszercsak arra eszméltem, hogy a 12 Maine Coonból kilenc körülöttem alszik, fekszik, bújik. Ennyien egyszerre még sohasem vettek körül. Érzik, hogy valami nagyon nagy baj van, segíteni szeretnének. Éppen ezért kellene összeszednem magam.

Azt hittem, elengedtem Jacket. Bizonyos értelemben igen. Ő tart engem fogva. Az a kapocs....Félelmetes és felemelő is egyben.

Az idő megy nélküle...

A sors kegyes, ha ezt lehet mondani: mindig teremt valami megoldásra váró feladatot, hogy ne legyen üresjárat a gondolataimban. Mert ha van, akkor azok Jack körül kalandoznak. Hihetetlen, hogy reggel nem jön, nem bújik este az ölembe, hihetetlen, hogy nem dorombol a nejlonszatyroknak almozás előtt, hihetetlen, hogy nem bukkan fel valahol a bagolyfülével a szobákban. Nem tudom felfogni, hogy nincs többé. Látom, még látom mindenütt. Ott vannak a falon a szalagjai, a rozetták, amiket élete során nyert, a kupák, az érmek, a fényképe, az eredményét igazoló oklevelek. De látom őt a mászófa tetjén, a zsámolyon pózolva, látom a csigalépcsőn, s látom, hogy az utolsó reggelen hogy alszik a hasamon, a fejét az arcomhoz szorítva.

Ma is a dokinál voltunk. Milton sántított az egyik mellős lábijára, de aztán kiderült, semmi baj, csak régen járt a rendelőben és mivel mindig örömmel megy oda, úgy vélte, meg kéne látogatni az ottaniakat, leakasztani a simiket meg sétálni egy cseppet. Sétáltunk is, jól elfáradtunk. Milton most pihizik éppen. Romy kapcsán viszont nem vagyok nyugodt, meg gyötör a lelkiismeret is, mert Jack miatt kissé háttérbe szorult, így kértem időpontot Dr. Zsoldoshoz, aki gerincszakértő, meglátjuk mit mond hétfőn.

Macsekok megvannak, visszaállt a rend, túl vannak a sokkon, az élet megy tovább.

És elvitte magával a lelkem egy részét....

Ma van Iris cica negyedik születésnapja. Ma hamvasztattuk el Jacket. Milyen furcsa dolgokat produkál az élet. egyik percben menyország, aztán maga a pokol, egyik pillanatban reménykedés, aztán szinte azonnal az eszelős fájdalom. Ha kiírom magamból, jobb. A szavak csak úgy jönnek nem kell keresnem őket. Néha magam is megijedek tőlük.

Egy órakor értünk jött az ember, aki hamvasztotta. Elmentünk egy nyugodt helyre. Jack sohasem járt iylen helyen még. Nagy volt a tér. Kéken ragyogott az ég, vakított a nap, csend volt. Az emberek sem szóltak. Utoljára megsimogattam. Hideg volt a teste már, de most is aranybarnán selymes volt a szőre és aludt. Vártam, hogy felébred és döföl egyet, de nem tette. Az ember megfogta és berakta a hamvasztóba, rácsukta az ajtót és elkezdődött. Ekkor menekültem el. Csak úgy bele a világba, ott a mezőn. Beleüvöltöttem a fájdalmamat a semmibe, elköszöntem tőle, s talán elengedtem. A lelkem egy része vele ment, az ő lelkével.

Aztán vége lett és a hamvai most egy barna urnában vannak. Ennyi maradt belőle.

Aztán elmentünk az állatorvoshoz, mert Elisha és Indy még nem volt száj- és fogellenőrzésen és elvittük Manót is, aki tegnap megsiratta Jacket, az ő egyetlen szerelmét. Aggódom érte, mert lelkileg legalább úgy megviselte őt a halál, mint engem. Csak ő nem tudja kiírni magából, amit érez. Csak néz.

Ma végérvényesen befejeződött valami. És most már ezzel a tudattal élek majd.

Elment....

"Ne állj zokogva síromnál; Nem vagyok ott. Nem alszom. De ott vagyok az ezer szélben, mi fú. Én vagyok a gyémánt csillogás a havon. Én vagyok a napfény az érett gabonán. Én vagyok a szelíd őszi eső. Amikor felébreszt a reggeli zsivaj, Ott vagyok minden hangban veled, A csendesen köröző madár szavában, de én vagyok a csillag is, mely rád süt az éjszakában. Ne állj hát zokogva síromnál; Nem vagyok ott. Nem haltam meg. "

SGC RW RW Tuscaloosa's Hijacker of Heartbreaker, mindannyiunk Jackje, az én örök macska-szerelmem ma elment. Született 2000. március 29-én, meghalt 2008. április 03-án.
Szép élete volt. Hiszem, hogy találkozom vele valahol a szivárványhídon túl és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk: én simizem a nagy bamba kandúr fejét, ő pedig döföl nekem, mert "anyázhatnékja" van.
Köszönöm a sorsnak, hogy megadta őt nekem. Köszönöm, hogy ennyit is adott, ennyi időt.

Mindig hálás leszek neked, Jack, azért ami lehettem, lettem általad. Amíg én élek, emlékeim által Te is élni fogsz.
Jackócám, kis mókom, nagyon szerettelek és szeretni foglak, míg élek.

És a többi néma csend. A lelkem egy része holnap egy órakor, mikor hamvasztjuk, vele száll.

És most is azt mondom: születhet a Földre tőle nagyobb, tőle súlyosabb Maine Coon, amíg világ a világ ő Jack marad. Most már örökre.

Isten veled! Találkozunk majd, Jack!

Köszönöm

Ahogyan már írtam korábban is itt vagy éppen a topikon: mindig meghat (és ez nem érzelgősség), hogy hányan és hányan drukkolnak egy-egy állatka, így éppen Jack életéért, ismerősök, ismeretlenek, barátok, nembarátok. Furcsa és felelmelő érzés ez egy egocentrikus világban, ahol igazán az számít, mennyi pénzed van, mi a beosztásod, milyen az autód, a mobiltelefonod miylen kunsztokra képes, vagy éppen 180cm magas-45 kilos szexbomba a barátnőd.

Meghat ez a fajta együttbizakodás. Csak magamat tudom ismételni: köszönöm.

Azóta is meditálok, gondolkodom, jár az agyam, mi lesz, hogyan lesz. Xxel racionálisabban látja a világot, ő szeinte Jacknek nem rosszak az esélyei. Az én aggódó anyai szívem törékenyebb...De bízom a tőlem szakértőbbekben.

Lehet, belemagyarázás, de elég csendes itthon a macsekcsapat most, csak Andy nyalta ki Iris füléből a belecsepegtetett fülcseppeket.:-)

A műtét napja

Kisebb késéssel kezdődött a műtét. A doki, ahogy megígérte, kiküldött valakit, hogy elmondja, nem hasnyálmirígy-daganat, hanem bél. Másfél órás műtét után mentünk be. A daganat hatalmas, óriási diónál is nagyobb valami ott feküdt az asztalon, mellette az eltávolított és átszőtt bélszakasz. Jack az inkubátorban, oxigént kapott, melegben tartották.

Mintha kívülről láttam volna az egészet. A hasija teljesen csupasz, hatalmas vágás és varrat (lehet, csak most tűnt annak) rajta. Olyan törékenyen és kicsin feküdt ott.

Három körül megyünk érte. Az első három-négy nap nagyon nehéz lesz, spéci kaját kap majd, fájdalomcsillapítót, holnap délután kontroll.

Tudom, hogy genetikailag így volt kódolva, tudom, hogy nem tehetek róla, hogy daganata lett, tudom, hogy megtettem érte mindent, tudom, tudom. Csak más dolog ez a fajta tudás és megint más azt tudni, hogy el fogom veszíteni. Persze aki megszületik, meg is hal. De így, hogy hónapokban mérhetem a hátralévő idejét, valahogy eszement nehéz.

Egyet azonban tudok biztosan, ha mást nem is: a sors ajándéka, hogy ő az enyém és én az övé. Az együtt töltött évek kitörölhetetlenek. Bármi lesz is, bármi történjen, Jack mindig Jack marad.

Csak most jegyzem meg: ő az első cicánk, akinek betelt az oltási könyve. Tudom, hogy hülyeség, de ez annyira szíven ütött most. A következő Manó. Az ő oltásijában egy hely van még. Azt hiszem, a következő oltását egy új könyvbe kapja.

Holnap...

Maholnap be is költözhetnénk a dokink rendelőjébe, mert - micsoda meglepi! - ma is jártunk nála. Admiral és Juppi fogai jó állapotban vannak, nagyon icipici kis fogkövet távolított el a doki, Irisnek viszont van egy kis - nem parazitás eredetű - fülgyulladása és sajnos nála is megkezdődött a fogelhalálos betegség, aminek oka ismeretlen, viszont vissza nem fordítható. Még jó, hogy évente járunk ellenőrzésre. Ilyenkor gondolok bele, mi lenne, ha nem tennénk. Juppi súlya vetekszik Andy-ével, de míg andy hosszú, magas, nagy, addig Juppi lelkem tömzsibb és lufisabb, viszont tüneményes bamba jószág:-)

Romyka állapota stagnál, remélem, nem esik majd az eső, mert akkor nehéz napok jönnének rá: még mindig nem lépcsőzik, egy lépcső is gondot okoz neki felfelé. pénteken megyünk megint mágnesterápiára, meglátjuk.

Holnap nyolcra pedig Jackkel, műtétre. Messze van még, nagyon messze, de már szeretnék túllenni rajta: minden jobb, mint a bizonytalanság.

Nehéz a várakozás

Hamar megjártuk ma az orvosi rendelőt. Szépen visszük el a csapatot fog- és szájellenőrzésre. Eddig Szuszmókkal és Pearly-vel volt a legtöbb gond, elég csúnyán be volt gyulladva az ínyük, főleg Szuszának, de kaptak szurit, két hét múlva kontroll. A többiek foga elég jó állapotban van, remélem, a jövő évi rendes csekkolásig nem lesz semmi gond velük! Eddig Szipa, Szuszmók, Pearly, Andy, Nyuszó, Topaze, Flamy és Manó esett át az ellenőrzésen, holnap visszük Admiralt, Irist és Juppit, s aztán már csak Indy meg Elisha marad hátra.

Megérkezett Jack véreredménye, a doki szerint nem valószínű, hogy hasnyálmirígy-daganat. A műtétre csütörötökön nyolckor kerül sor. Ha mégis az, akkor visszazárja és vége...Ha a bélhez kapcsolódó daganat, akkor ha áttétes, gond van, ha nem az (márpedig ő ebben bízik), akkor vannak esélyei Jacknek, aki nagyon sokat fogyott, de életkedve töretlen, issza, mit issza, vedeli a Vetri-DMG-t és ma is jött bújni, dorombolni, döfölni.

Nehéz a várakozás. Egyébként sem vagyok túlzottan türelmes ember, főkeg, ha a macsekjaimról van szó meg a kutyákról, de már nagyon szeretnék két nappal idősebb lenni vagy valahogy uralni az időt, visszaforgatni vagy éppen előre...

Ma este együtt tévéztünk Jackoval: odajött az ölembe és ott dorombolt. Régen, mikor nagyon akartam, hogy igazi show-cat formáját hozza és mikor nagyon akartam győzni egy-egy kiállításon, mindig a fülébe súgtam (magamat is doppingolva): "Kérlek, Jack, tedd meg az én kedvemért. Nyerni fogsz, kérlek, kérlek." És ő megtette. Nem tudom elégszer kérni a sorsot: engedje, hogy most is meg tudja tenni.

Peregnek a órák...

Furcsa: amikor nem történik semmi rossz, az ember nehezebben ír blogot, legalábbis én így voltam , vagyok ezzel. Ha rossz napokat élek, könnyebben osztom meg a világgal a fájdalmaimat...Ha minden rendben, az olyan természetes, nem? Pedig nem, csak könnyű hozzászokni a jóhoz.

Jack betegsége kapcsán nem szeretném elfelejteni, hogy Romy kutya is beteg: súlyos izületi és/vagy gerincproblémái vannak. Robog őkelme, de ha lépcsőzni kell, komoly fájdalmai vannak, lehetnek, mert nem közlekedik lépcsőn. Szedi a gyógyikákat, a hivatalosakat is és a zöldkagylót is, ma pedig elmentünk mágnesterápiára. Eszméletlen jól tűrte: ült meg feküdt a mágnes karikában, vigyorgott boldogan és nagyon kis nyugodt volt. Így vettünk neki egy tízalkalmas bérletet, wellness-bérletet. Romy megelőzött: nekem még sohasem volt wellness-bérletem:-) Bízom benne, hogy a gyógyik és az alternatív gyógyászat együttesen csodát tesz, nem igazán szeretném a gerincfestést meg a műtétet. Nyilván, ha kell, elvisszük oda is, de saját példámon okulva először inkább más módszerekkel kísérleteznék, ha lehet, aztán - ha szükséges - jöhet a műtét. Nagyon bízom a gyógyulásában.

Ma úgy érzem, Jack nem hasnyálmirígy-daganatos. Valahogy optimistább lettem, még inkább, mint tegnap. Meghat a barátaim, ismerőseim végtelen együttérzése, támogatása, biztatása. Eszméletlen sokan drukkolnak Jacknek. Valahogy én is erősebb lettem a drukkok által és nem hiszem el, hogy ne hatnának ezek a pozitív gondolathullámok.

Ma este okosabbak leszünk talán egy kicsivel. Ha lehet, holnapra tenném a műtétet, szeretnék minél hamarabb túllenni a dolgon, had gyógyuljon gyorsan őkelme!