Kisebb késéssel kezdődött a műtét. A doki, ahogy megígérte, kiküldött valakit, hogy elmondja, nem hasnyálmirígy-daganat, hanem bél. Másfél órás műtét után mentünk be. A daganat hatalmas, óriási diónál is nagyobb valami ott feküdt az asztalon, mellette az eltávolított és átszőtt bélszakasz. Jack az inkubátorban, oxigént kapott, melegben tartották.
Mintha kívülről láttam volna az egészet. A hasija teljesen csupasz, hatalmas vágás és varrat (lehet, csak most tűnt annak) rajta. Olyan törékenyen és kicsin feküdt ott.
Három körül megyünk érte. Az első három-négy nap nagyon nehéz lesz, spéci kaját kap majd, fájdalomcsillapítót, holnap délután kontroll.
Tudom, hogy genetikailag így volt kódolva, tudom, hogy nem tehetek róla, hogy daganata lett, tudom, hogy megtettem érte mindent, tudom, tudom. Csak más dolog ez a fajta tudás és megint más azt tudni, hogy el fogom veszíteni. Persze aki megszületik, meg is hal. De így, hogy hónapokban mérhetem a hátralévő idejét, valahogy eszement nehéz.
Egyet azonban tudok biztosan, ha mást nem is: a sors ajándéka, hogy ő az enyém és én az övé. Az együtt töltött évek kitörölhetetlenek. Bármi lesz is, bármi történjen, Jack mindig Jack marad.
Csak most jegyzem meg: ő az első cicánk, akinek betelt az oltási könyve. Tudom, hogy hülyeség, de ez annyira szíven ütött most. A következő Manó. Az ő oltásijában egy hely van még. Azt hiszem, a következő oltását egy új könyvbe kapja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése