Tegnap nagyon magam alatt voltam megint. Nem újdonság ez a múlt hét óta. A legváratlanabb pillanatokban tör rám a fájdalom, Jack hiánya. Most kezdem igazán felfogni, hogy többé már nincs velem. S valahogy fáj az is, hogy olybá tűnik, csak én emlékszem még rá, mások elfelejtették, mintha nem is lett volna sohasem. Elmúlt a sokkhatás, a tényeken nem lehet változtatni, az élet megy tovább valóban. Aztán beszélgettem valakivel (akinek nem szabad sohasem megköszönnöm, hogy meghallgat, pedig sokszor tette ezt mostanság) és azt mondta, hogy az emberek nem biztos, hogy érzéketlenek vagy közönyösek, csak nem találnak szavakat, mert nehéz a gyászról beszélni, nem csak a gyászolónak, hanem annak, azoknak is, akik vígasztalni próbálják. Mert a szavak ilyenkor annyira esetlennek tűnik, közhelyesnek. Az, aki gyászol, a saját harcát, kell, hogy megvívja.
Én most vívom ezt a harcot, az idővel, az emlékképekkel, a "nincs már többé"- tudattal. Győznöm kell, a csapat többi tagja miatt, de nem tudom, mikor sikerül.
Holnap műtik Romy cicakutyát. Elvittük a szakspecialistához, aki elmondta, hogy lehet gyógyszerezni, lehet bármit tenni, egyfajta születési rendellenesség miatt mindig problémája lesz annak a bizonyos csigolyának a kapcsán, s x idő múlva le is bénulhat. Nem akarok késlekedni, ahogy Jack esetében talán tettem, nagy volt az ár, túlságosan is nagy. Most nem várhatok. Holnap reggel kilenc-tíz magasában visszük Romy-t: labor, UH, gerincfestéses rtg, majd műtét. Azt mondta a doki, hogy délután a saját lábán távozhat.
Csak ne lenne ott az a sötét árny: pár napja Jacket is vittük tisztességgel a műtétre, majd megvártuk, megnéztük, aztán mire érte mentünk, már nem élt. Ez a tudat az, ami nem hagy nyugodni. Félek. De bízom abban, hogy a sors nem lehet ennyire kegyetlen velem. Hogy őt is elvegye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése