Tegnap megműtötték Romy cicakutyát. A diagnózis: gerincvelő kompresszió és részleges gerincvelő roncsolódás, hivatalos nevén cauda equina syndroma. Évek óta küzdöttünk valamiféle izületinek hitt problémával, voltak szurik és gyógyik, amik segítettek, de most nagyon nyilvánvaló volt, hogy eltanácstalankodhatunk még egy darabig, de a műtét nem igazán várhat. Reggel beadtuk őkelmét a dokihoz, volt labor, UH, mindenféle vizsgálat, majd a műtét. ott kellett hagyni őt,s este visszamenni érte. Fájdalmas emlékeket idézett fel ez a metódus, nagyon rettegtem, nehogy a sors őt is elvegye. Rettegtem, nehogy megszóllajon a telefon és a rendelő hívjon, hogy vége...
De nem. Mikor Xxel felhívta a dokit, elmondta, hogy Romyka él és virul, felébredt, infúzión van és majd mehetünk érte. Még ekkor sem mertem reménykedni, hiszen pár nappal előtte Jacknél ugyanez történt és tragédia lett a vége. Csak akkor hittem el, hogy semmi baj, mikor Romyka majdhogynem a nyakamba ugrott a rendelőben. Jó nagy vágás van a hátán, kék a negyed kutya a fertőtlenítőtől, de saját lábán közlekedik, eszik, iszik, alszik.
Tegnap valahogy megkönnyebbültem kicsit. Mintha a Jack iránti gyász hagyott volna pár percet arra, hogy örüljek romynak, hiszen szüksége volt/van rám: ahogy bújt, ahogy látszott rajta, szeretetre van szüksége.
És az élet megy tovább....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése