Különös érzés: mintha két énem lenne. Az egyik teszi a dolgát, megpróbálja kívülről nézni a történéseket, elhárítani a fájdalmat, pótcselekvéseket végez, teszi a mindennapi rutinfeladatokat, elbeszélget másokkal, enni ad az állatkáknak, főz, takarít, netezik. A másik énem végig rágondol, Jackre, arra, most mit csinálna, arra, mit tett, mikor utoljára láttam, milyen volt, próbálom bevésni az agyamba még jobban az emlékeket, a pofikáját, a fülbojtjait, a nyitott, barátságos tekintetét, ahogy nézett, ahogy felugrott az ölembe. Különös módon feltolulnak az emlékek, a kiállítások, a műsrovezetés vele, élesen látom őket. Nem szeretném, ha elhalványulna bennem az emléke.
Ugyanakkor sajnálom a csapat többi tagját, akik töretlen szeretettel ragaszkodnak hozzám, s nekem lelkifurdalásom van, mert Jack speciális helyet foglalt e szívmben, ők pedig nem, bár imádom őket. Talán megbocsájtják nekem ezt, remélem.
Ma feküdtem az ágyon. Belüölről fáztam. Csak belebambultam a semmibe. Egyszercsak arra eszméltem, hogy a 12 Maine Coonból kilenc körülöttem alszik, fekszik, bújik. Ennyien egyszerre még sohasem vettek körül. Érzik, hogy valami nagyon nagy baj van, segíteni szeretnének. Éppen ezért kellene összeszednem magam.
Azt hittem, elengedtem Jacket. Bizonyos értelemben igen. Ő tart engem fogva. Az a kapocs....Félelmetes és felemelő is egyben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése