A sors kegyes, ha ezt lehet mondani: mindig teremt valami megoldásra váró feladatot, hogy ne legyen üresjárat a gondolataimban. Mert ha van, akkor azok Jack körül kalandoznak. Hihetetlen, hogy reggel nem jön, nem bújik este az ölembe, hihetetlen, hogy nem dorombol a nejlonszatyroknak almozás előtt, hihetetlen, hogy nem bukkan fel valahol a bagolyfülével a szobákban. Nem tudom felfogni, hogy nincs többé. Látom, még látom mindenütt. Ott vannak a falon a szalagjai, a rozetták, amiket élete során nyert, a kupák, az érmek, a fényképe, az eredményét igazoló oklevelek. De látom őt a mászófa tetjén, a zsámolyon pózolva, látom a csigalépcsőn, s látom, hogy az utolsó reggelen hogy alszik a hasamon, a fejét az arcomhoz szorítva.
Ma is a dokinál voltunk. Milton sántított az egyik mellős lábijára, de aztán kiderült, semmi baj, csak régen járt a rendelőben és mivel mindig örömmel megy oda, úgy vélte, meg kéne látogatni az ottaniakat, leakasztani a simiket meg sétálni egy cseppet. Sétáltunk is, jól elfáradtunk. Milton most pihizik éppen. Romy kapcsán viszont nem vagyok nyugodt, meg gyötör a lelkiismeret is, mert Jack miatt kissé háttérbe szorult, így kértem időpontot Dr. Zsoldoshoz, aki gerincszakértő, meglátjuk mit mond hétfőn.
Macsekok megvannak, visszaállt a rend, túl vannak a sokkon, az élet megy tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése