Topik - Bastet éltessen!:-)

Az index.hu portálon van egy topik. Érdekes az elnevezése: "Macskanevek - miért ne? Kvházi hangulatban". Én nyitottam. Ma 10 évvel ezelőtt: 2002. március 31-én. Sohasem gondoltam volna, hogy ez lesz életem egyik legjobb döntése. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyi ideig és ilyen intenzitással éljük meg a virtuális világ mindennapjait. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyi emberrel találkozom és ismerkedem meg a topik kapcsán, hogy ennyi fantasztikus élményben lesz részem a topik által, a topiktagoknak és a topikmacskáknak köszönhetően. S ma mégis itt a topik - 10. születésnapját ünnepelve. Voltak nagyon jó és nagyon rossz periódusok, születtek barátságok és voltak civódások, megtapasztaltuk a közös élmények varázsát és a torzsalkodás kétszínűségét is. De hát ez így van jól: a virtuális világban sincs ez másként, mint a való világban - vannak, akik jönnek, vannak, akik mennek, vannak rendező elvek, vannak köpönyegforgató elpártolások, vannak őszinte ragaszkodások, a csoportdinamika itt is működik, talán kicsit intenzívebben, mint a valós létben. Sírtunk, nevettünk együtt, kirándultunk, barangoltunk gasztrokulturálisan, mindenki aki részt vett a közösségi lét eme megnyilvánulásaiban, azt hiszem, gazdagodott valamilyen formában az élmények, tapasztalások mentén. Kicsit jobban megismertük egymást, többnyire el is fogadtuk a másik véleményét, néha antagonisztikussá váltak az ellenétek okkal vagy ok nélkül, drukkoltunk, aggódtunk a másikért és másik kedvenceiért. De túléltünk minden olyat, amit túl kellett élnünk. Eljutottunk a 10. születésnapunkig, majdnem 700. 000 hozzászólással - ami nagyon nagy dolog, ebben egészen biztos vagyok.
Az ilyen mérföldköveknél megáll egy kicsit az ember és elgondolkodik, mit tett eddig, milyen hatásfokkal járt az úton és hogyan tovább, merrefelé induljon, hogy még jobb legyen. Azt hiszem, a topik sikerei és kudarcai, a tagok között létrejött barátságok és a tagok között feszülő ellenétek mind-mind hozzátartoznak a topik történetéhez, megtagadni és megmásítani őket vétek lenne. Semmi sem véletlen, mindennek oka van. Annak is, hogy megnyitottam anno ezt a topikot és annak is, hogy azok csatlakoztak, illetve mentek el, akiknek ez volt a macskaszőrös sorsuk könyvében megírva. Lasszóval senkit sem lehet egy közösséghez kötni, nem érdemes, addig van értelme, míg jól érzik magukat a tagok, s a közösségben és semmi sem kötelező. Mondták már rólam a topik kapcsán, hogy diktátor vagyok, hogy nevetséges a színes listáimmal, hogy túlontúl határozott véleményem van. Meglehet. Egy csoportot összetartani, működőképesen összetartani művészet. Maximalista vagyok, így ezt is csak teljes erőbedobással, izzó szenvedéllyel vagyok képes csinálni, s azt gondolom, másként nem sok értelme van. Aki bizalmat szavazott a topikgazda nem tökéletes személyének, az ezzel együtt része a topik jelenének. Bízom benne, hogy a közösség példát képes mutatni arra, hogy a netes világ nem csak és kizárólag elidegenítő hatással bír.
Mindenkinek köszönöm, ezen a fórumon is, hogy építette és építi a topikot saját egyéniségével, azzal, hogy megtisztel a bizalmával és beavat élete mindennapjaiba a macsekjain keresztül. Remélem, mások is legalább annyira büszkék a közösen elért topiksikerre, mint én.
Kívánok a topiknak nagyon boldog születésnapot és még sok-sok együtt töltött évet! A cicáknak pedig tappancspuszi!:-)

Amit a macskáktól tanultam

Időnként sajnálom, hogy relatíve későn kerültem bárminemű kapcsolatba a macskákkal, de mivel vallom, semmi sem történik ok nélkül, így azt hiszem, a találkozásom a bársonytalpúakkal pont időben történt, akkor, mikor történnie kellett. Ha valaki szimbiózisban él a macsekjaival, sok mindent tanul tőlük és sokat köszönhet nekik. Sokszor próbáltam már csokorba kötni mi az, amit én köszönhetek nekik.
Elsősorban talán azt, hogy általuk bepillantást nyerhettem egy rejtélyes, különleges világba, milyen az, mikor egy feltétel nélkül szerető élőlény része a mindennapjaimnak, a nap 24 órájából 24 órában. Bepillantást egy olyan világba, amely láthatatlan azok számára, akik fogyóeszközként, netán haszonállatként kezelik a bársonytalpúakat. Egy olyan világba, amely nem tárulkozik fel annak, aki érdekállatnak tartja a cicákat és inkább elutasítja őket, mintsem megismerné valójukat. Mármint azt, amit megmutatnak magukból annak, aki érdeklődéssel közeledik feléjük és meg akarja őket ismerni.
Megtanultam azt is (azaz folyamatosan próbálkozom elsajátítani a technikát), hogy nem számít, ki mit gondol rólunk, milyennek lát minket, a lényeg: mi milyennek tudjuk magunkat és ebből a készletből kell kihozni a legtöbbet. Megtanultam azt is, hogy a macskák sohasem hazudnak a szemünkbe, sőt még a hátunk mögött sem: ha elegük van a pocaksimiből, akkor azt elég észrevehetően érvényre juttatják, ha enni akarnak, akkor nem mondják azt udvariasságból, hogy bocsi, de fogyókúrázom, ha szeretnek, akkor szeretnek, ha nem, akkor azt is megtudja az ember, nem a háta mögötti sugdolózásokból derül ki véletlenül. Megtanultam azt is, hogy a határozott önállóság gyengéd szívvel és lélekkel párosulhat, s azt is tanulom tőlük, hogy mindent intenzíven kell megélni: örömöt, bánatot, pihenést, játékot.
Köszönettel tartozom nekik, mert általuk volt részem sok mindenben, amiben egyébként nem vagy nem ennyire intenzíven és módon lett volna: világraszóló sikerekben és persze kudarcban, életekről szóló döntés felelősségében, a színpad és a média nyújtotta lehetőségekben., utazásokban és találkozásokban. Nagy részük volt abban, hogy az emberi lélek pozitív és negatív oldalait is jobban megismerjem: képet kapjak arról, milyen csoportdinamika alapján működik egy közösség, hogyan és milyen vezérlő elvek mentén változnak - pro és contra - emberek, akikről azt gondoltam, ismerem őket, hogyan csalódik az ember felebarátaiban és hogyan kezd el újra bízni, még ha félve is, az emberi kapcsolatok terén.
Nem mondom, hogy anyagilag nem tesz a padlóra az ekkora létszámú állatsereglet felelős gondozása, nem mondom, hogy néha nem szeretném végre kedvemnek megfelelően berendezni a lakásomat és nem macskakompatibilisan, nem mondom, hogy néha nem jut eszembe, már megint nem megyünk nyaralni az állatkák miatt - de olyankor mindig eszembe jut: OK, látok egy csomó helyet, fürdök egy csomó tengerben, csinálok egy rakat képet, tele leszek élménnyel, de utána? A macsekok viszont itt vannak, a nap minden percében ontják a szeretetüket felém, nem törődnek azzal, hogy nem vagyok tökéletes, hogy rossz a kedvem. Csak vannak. Hogy én legyek:-)

Unokák - nosztalgia

Az unokáim. így szoktam hívni őket, bár sokan rácsodálkoznak a dologra, főleg, ha még közlöm is, hogy ők négylábúak:-) Az A-alommal kezdtük és az L-nél hagytuk abba. Direkt az alfabetikus sorrendben történő megjelölélést választottuk, mert így sokkal inkább követhetőnek tűnt számunkra a kölykök sorsa. Van, aki tematikus elvet követ a kismókok névadásában, nem mondom, hogy rossz, de nekünk nem ez jött be.
Az unokáim - ki ilyen, ki olyan. Ki már a szivárványhíd túloldaláról figyel minket, a Földön járókat, ki boldog életet él első gazdijával. Van, akit csak hosszas nyomozás után sikerült újra megtalálnom (ennyit a szerződésről), s olyan is van, akiről napi szinten kapok képeket és híreket. Van, aki távol él tőlem, több ezer kilométerre, van, aki szinte a szomszédban. Mindannyian az én macskáim kölykei:-) Heartbreaker-ek. S ők hűek is a nevükhöz, mindannyian, azt hiszem. Közös bennük, hogy szinte kivétel nélkül sok-sok örömöt vittek a gazdáik életébe, s talán a gazdik is büszkék rá, milyen szép, kedves, szelíd óriásokat (ne csak és kizárólag a méret miatt mondom) kaptak. Sajnos, nem láthatunk bele a macsekokba, bármennyire is teszteli, szűri az ember a betegségeket, előre nem várt dolgok megtörténhetnek a legnagyobb gondosság mellett és ellenére is. Nem vagyunk istenek, hogy mindent megtehessünk és előrelássunk, sőt, magunk alakítsuk a sors menetét.
Az unokáim, akiknek a születésekor ott bábáskodtam, először segítséggel, aztán már a magam laikus módján, segítettem és aggódtam a szülődoboz mellett, egyre többet, de nem eleget tanulva abból, amit a macsekjaim részemre lehetővé tettek. Hányszor szakadt bele a szívem a fájdalomba, mikor el kellett engednem egy-egy párórás, párnapos lelket a maga útjára. Hányszor térdeltem gondterhelten a macsekjaim mellett, mikor valamiről úgy éreztem, hogy
nem az igazi, valami baj van. És mennyire jó volt nézni a kicsiket, mikor kiszabadultak a szülődoboz fogságából és elözönlötték a szobát. És emlékszem arra a fájdalomra is, amit életem első kölykénél éreztem, mikor az új gazdi betette a hordozóba és elvitte az új otthonába. Bocsánatot kértem tőle, pedig - ahogy az idő bebizonyította - remek helyre került. És emlékszem a K-alomra, melynek minden tagja meghalt. És emlékszem arra is, mikor megfogadtam, vége, abbahagyom a tenyésztést - sok ez lelkileg, nem bírom tovább a terhet. A megfelelő gazdi megtalálásának terhét, a szivárványhídra költözött kismókok terhét.
Az unokáim azonban beleírták nevüket és lényük egy részét az életembe, ahogyan a gazdáikéba is, ebben egészen biztos vagyok. Tappancsnyomokat hagytak a szívünkben. Örökre.
Az unokáim:
Heartbreaker's A-alom (Szt. Lászlói Red Pimpernel x Aviricoon's Janeway of Heartbreaker) : Adonis, Admiral, Andy, Archibald
Heartbreaker's B-alom (Tuscaloosa Hijacker of Heartbreaker x Aviricoon's Janeway of Heartbreaker) : Beauty, Belle, Boss, Brandon
Heartbreaker's C-alom (Tuscaloosa Hijacker of Heartbreaker x Aviricoon's Janeway of Heartbreaker) : Cassandra, Celeste, Céline, Charlene, Colonel
Heartbreaker's D-alom (Tuscaloosa Hijacker of Heartbreaker x Aviricoon's Janeway of Heartbreaker): Dancing Queen, Dexter, Dolly, Dreamer
Heartbreaker's E-alom (Tuscaloosa Hijacker of Heartbreaker x Aviricoon's Janeway of Heartbreaker): Edwin, Easy-Going, Elisha, Ernie, Especially Wanted, Extraordinary,
Heartbreaker's F-alom (Chamberlain Yuppy Zach of Heartbreaker x Heartbreaker's Elisha): Flaming Love
Heartbreaker's G-alom (Chamberlain Yuppy Zach of Heartbreaker x Tuscaloosa Daphne of Heartbreaker): Galadriel, Godiva, Godwin
Heartbreaker's H-alom (Chamberlain Yuppy Zach of Heartbreaker x Wistariantale Iris of Heartbreaker) :Hateya, Honesty, Hope
Heartbreaker's I-alom (Chamberlain Yuppy Zach of Heartbreaker x Tuscaloosa Topaze of Heartbreaker) : Igor The Immortal (Indy)
Heartbreaker's J-alom (Chamberlain Yuppy Zach of Heartbreaker x Tuscaloosa Daphne of Heartbreaker): Jackpot, Jacy, Jasmine Jayce, Jayden, Jérémy
Heartbreaker's K-alom (Chamberlain Yuppy Zach of Heartbreaker x Tuscaloosa Topaze of Heartbreaker) : meghalt
Heartbreaker's L-alom (Chamberlain Yuppy Zach of Heartbreaker x Wistariantale Iris of Heartbreaker) : Lifelong-Love, Lillywhite Lion, Lolita, Lootah

Nevek, állatok, rácsodálkozások

Ha az ember tenyésztésre adja a fejét, az idők során megedződik, legalábbis ezzel ámítja magát. Persze, nincs ez így, mert az embernek lelke van meg önérzete, ami teljesen természetes, baj is lenne, ha nem így lenne. Egy kölyköt odaadni új gazdának - stressz, lélek-fájdalom amellett az öröm mellett persze, hogy a kismók jó helyre kerül, szeretni fogják. Nehéz minden szempontból megfelelő gazdit találni a kicsiknek, olyan gazdit, aki legalább a minimális elvárásoknak megfelel legalábbis eleinte, hiszen bármennyire is szeretnénk - valljuk be őszintén - egy idő után már nem szólunk és nem is szólhatunk bele abba, hogyan él az adott macsek, azt a szárazat kapja, amit nálunk szokott meg, olyan orvoshoz mennek vele a gazdái, akik nálunk is megüti a lécet, stb., stb. Van szerződés persze, de hát hogyan is lehetne arra kötelezni egy gazdit, hogy évek teltével, évente legalább egyszer adjon hírt a macskáról, ha ő nem érez erre késztetést, csak akkor szól, ha már baj van vagy még akkor sem. Meg hát ne feledjük el azt sem, hogy attól mert eladok vagy megveszek egy macskát, a szerződésben nincs benne, hogy az eladójával vagy vásárlójával mély baráti kapcsolatban kell legyen az ember. Aki beleolvasott a blogba, láthatta, hogy mennyi helyről és tenyészetből érkeztek anno hozzánk macskák. Hazudik, aki azt állítja, hogy adott esetben minden macskája tenyésztőjével rózsaszín baráti viszonyt ápol. Ilyen nincs. Van olyan macskám, akinek a tenyésztőjével rendszeresen tartom a kapcsolatot, s van olyan, akiről nem vagyok meggyőződve, érdekli, hogy él vagy hal a macskája. De ez teljesen természetes, hiszen ez az élet rendje. Az viszont teljesen igaz és a miértjét nem is nagyon kell senkinek sem magyarázni, vagy ha igen, akkor az már régen rossz, hogy attól, mert semmilyen viszonyban nem vagyok az adott tenyésztővel, attól még nem tagadom meg a macskája nevét, nem ferdítem el a tenyészete nevét. Különös lenne, ha mondjuk Aviricoon's Janeway -t más néven tüntettem volna fel vagy megmásítottam volna a nevét Bakróházi Mirr- Murr Szuszmóknak, csak mert megvan a véleményem a tenyésztőről, netán letagadtam volna életem első macska-alma apjának törzskönyvi nevét, csak mert a gazdájával súlyos, személyes konfliktusom volt. Ha valaki arra szánja rá magát, hogy tenyésztőtől vásárol macskát, akkor - s ennek örülnie kellene és nem szégyellnie - kap egy törzskönyvi kivonatot meg miegymást, a macskájával. Ha valaki nem képes rá, hogy azt a két szót, ami a törzskönyvi kivonaton, netán az oltási könyvön található, megjegyezze, bizonyos szituációkban ne felejtse el, nem kellett volna nagyon keresgélnie a tenyészetek között és tenyésztőtől macskát vásárolnia. Ha netán megromlott volna a kapcsolata a macskája tenyésztőjével, nem hiszem, hogy a tény felmentené az alól, hogy szándékolt hirtelenséggel elfeledje, honnan van a cicája, s ez nem tisztelet vagy szimpátia kérdése: ez tény, amit nem igazán lehet megmásítani. Mutasson nekem valaki olyan kutya- vagy macskatenyésztőt, aki önként és dalolva tagadja meg a kölykét, a tenyészete nevét és bólogat azon állításra, hogy a tenyész- és tenyésztett állatok esetében nem fontos a korrekt névadás, a címek helyes jelölése. Ha valaki ilyen embert talál, akkor messze kerülje el.

Én is így vagyok ezzel. Nem kell engem szeretnie senkinek, éppen elég sok hibám van, nem vagyok tökéletes, nem is akarok már az lenni, de azt kikérem magamnak, hogy a tőlem származó macska nevét helytelenül használja, szántszándékkal letagadja valaki. Ez tiszteletlenség a macska iránt. Nekem már nem kell reklám, volt benne részem bőven, hat éve nem mozgok a macskás világban, nem is hiányzik, elvagyok jól, nagyon jól nélküle, tehát nem a reklám miatt érdekel a dolog. Természetesen nem azt várom el egyetlen gazditól sem, hogy a macska törzskönyvi nevét, pedigréjét, címeit felsorolva szólítsa nap, mint nap az állatot (én sem tettem és teszem sohasem, mert nem a nevek és a címek teszik számomra kedvessé az adott macsekot, kutyát), hanem azt, hogy csak azért, mert én az első helyet foglalom el az általa utált élőlényeknek, ne tagadja meg a macska múltját, nevét, szüleit, a tenyészetet, ahonnan származik, csak úgy visszamenőleges hatállyal. A múltat nem igazán lehet csak úgy, a puszta akaratunkkal megváltoztatni még akkor sem, ha a csak a saját magunk által szépnek ítélt és a saját emlékezetünk szerint újragyártott múlt nagyon kényelmes és biztos menedéket nyújt a tükör előtt. Akárhogyan is alakult a kapcsolatom a macskáim és a kutyáim tenyésztőivel, attól a macska és a kutya még tőlük származik, hálás vagyok nekik, hogy a gondjaimra bízták az állatkákat, még akkor is, ha volt akiért fél vagyont fizettem és azért is, akit ajándékba kaptam és soha sem jutna eszembe, hogy elferdítsem a múltjukat, a történetüket, a származásukat. Lehet, hogy ez óriási elvárás? Nem tudom, talán természetesnek kellene lennie...

Macskaszemek

Macskaszemek - rejtély, misztikum, őszinteség, távoli, mély dimenziók. tudás, melynek csak néhány részletét ismerjük mi, kétlábúak. Tudás, melynek apró részleteibe talán beavatnak minket ők, ha arra érdemesnek bizonyulunk. Mélységes örvény, titkokat rejtő és hordozó. Őszinteség, mert a macskák sohasem hazudnak. Villanásnyi csend és akarat, százféle érzés-csillám. Tisztaság és tudás. Biztatás és határozottságot tükröző erő. Néha szomorúság. Kérés. Az elengedés ígérete és vágya. Remény és hatalom. Szeretet-vágy.

Macskák, kutyák, műtét után

Tegnap megvolt a műtétem. Nem tartott soká, s tulajdonképpen kedélyes hangulatban zajlott, egyáltalán nem volt olyan érzésem, hogy bőrrákos páciensként kezelnek: beszéltünk a dokival meg az asszisztenssel a lélekvándorlásról, az agility-ről, az élet farkastörvényeiről (macskákra csak az idő rövidsége miatt nem került sor) és jót nevetgéltünk. A műtét eleje eszement módon fájt, égetett és szúrt az injekció, utána már nem igazán éreztem semmit, csak azt, hogy nincs is lábam. Sokkal mélyebben és nagyobb területen vágott a szakorvos, mint gondoltuk - fő a biztonság. a saját lábamon távoztam, ami elég érdekes látvány volt, mert frissen műtve, befáslizva magassarkú cipőben nem túl egyszerű hatékonyan előrehaladni, de azért csak sikerült. Este telenyomtam magam fájdalomcsillapítóval és azon meditáltam, hogyan tudok úgy aludni, hogy egyetlen macsek se landoljon el a lábamról, se rajta. Aztán bebizonyosodott, hogy a macskák, a Maine Coonok meg pláne, nem hülyék: érezték, hogy most nem lehet lerohanni a gazdi lábát , így teljesen nyugodtan tudtam aludni, csak ébredéskor borítottak el. Mindenki odatömörült hozzám: Topaze rajtam sziesztázott, Juppi a hasamon dagasztott, Szuszmók megmosdatott, Iris ráomlott a fejemre, Elisha mellém gömbölyödött, Flamy váltotta Juppit, s még Nyuszó is tiszteletét tette. Pearly meg kipróbálta, milyen a lábát a monitor mellé helyező (mert a lábamat jó sokáig fáslizni meg polcolni kell) gazdi ölében dekkolni:-) Fantasztikus: egyik macsek sem ugrott r a lábamra, mintha tudták volna és tudnák, hogy most nem szabad.
Nagy nehezen kivánszorogtam a kertbe, s lefeküdtem a hintába, mert kint csodaszép az idő. A három kutya körbevett, Romyka pont a sebemnél szimatolt meg, Fanny megmosdatott, Boci pedig kinevezte magát az őrömnek: neme egyszerűséggel lefeküdt a hinta előtt, s nem mozdult, őrzött, vigyázott rám.
Köszönöm ezt az állatkáimnak. És köszönöm minden kedves barátomnak, jó ismerősömnek és ismerősömnek, aki egy kicsit is gondolt és gondol rám, küldi a drukkokat.

Tudtam... megint

Már írtam erről itt a blogban, de aztán kitöröltem (Dorka, ezúton is köszönöm a hozzászólásodat), nem tudtam, jó-e, ha világgá kürtölöm, mert nagyon sok a gonosz, kárörvendő ember és visszaélhetnek az információval, jót röhöghetnek a markukban. De aztán úgy gondoltam, legalább annyi jó, kedves és segítőkész embert ismerek, mint gonoszat és rosszat akarót, s hát abban, amit írok, semmi szégyellnivaló sincs , annál is inkább, mert úgyis kiderül, s mert azt, amit itt a blogban írok, bárhol, bármikor, bárkinek elmondom, ha kérdezi: macskákról, emberekkel kapcsolatos csalódásokról és meglepetésekről. Szóval, ha abból indulok ki, hogy a Heartbreaker-csapatnak én is része vagyok, és az én életem legalább annyira befolyásolja a csapat életét, mint a macskáim, kutyáim élete az enyémet, belevágok ismét.
Végre elmentem a múlt héten melanomaszűrésre. Nem azért, mert nem tudtam, mit fogok hallani diagnózisként, hanem, hogy végre kapjak egy löketet és vegyem a kezembe a dolgok irányítását. A szűrés igazolta, amit már úgyis tudtam: melanoma malignus-gyanú, magyarul rosszindulatú bőrelváltozás gyanúját diagnosztizálták nálam. Nem mondom azt, hogy nem tett taccsra az a pár sor, miközben olvastam a vizsgálat eredményét. Azt sem mondom, hogy nem peregtek le szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok a fejemben. Nem mondom, hogy nem bőgtem el magam és azt sem állítom, hogy nem hívtam fel azt a néhány embert a hírrel, akiknek számít a véleménye. Kb. egy fél tucat óráig még sajnáltam is magam, megfordult a fejemben, hogy "mártírkodom" kicsit, de aztán rájöttem, ez nem az én műfajom.: eddig sem szerettem sajnáltatni magam és rájátszani mások sajnálatára, eddig is mindig én oldottam meg a problémáimat és húztam ki magam a gödrökből, most is így lesz annak a pár embernek a támogatásával, akik drukkolnak nekem ehhez és lelkileg támogatnak, ha szükségem van rá.
Mert mit is teszek, tennék adott esetben, ha a macskáimnál vagy kutyáimnál lenne ez a helyzet? Roppant egyszerű: kizárnám a tévedés lehetőségét, a diagnózis után pedig mindent megtennék, hogy meggyógyuljanak, küzdenék értük, ahogy eddig is és ahogyan ezután is mindig. Mi a különbség? Semmi. Nemsokára lesz egy műtétem, megvárom, hogy mit mond a szövettan (természetesen, nem fog beigazolódni a jóslat), aztán készülök, hogy Boci levizsgázzon alapfokon, Fanny agility-bajnok legyen, a macsekok meg tudjanak dorombolni a mellkasomon.
Ha mégis mást mond a szövettan? A folyót akkor lépem át, mikor odaértem, addig meg építem a hidat:-)

Tizenhárman

Ők tizenhárman alkotják a jelenlegi Heartbreaker-csapatot: 8 Maine Coon, 2 házimacsek és 3 belga juhász. Külön egyéniségek, önálló személyiségek, saját szokásokkal, hangulatokkal, élményekkel és emlékekkel. 14 éve kísérnek utamon: ki hamarabb, ki később csatlakozott a csapathoz, de mindenképpen csak hozzátett valamit, amiért én nem győzök elég hálás lenni mindegyiküknek. Sokat tanultam és tanulok tőlük, bár sajnos nem mindig elég ez a tudás a mindennapok nyűge-baja között.

A csapatnak részei, mind a mai napig részei azok, akik már csak a szivárványhíd túloldaláról néznek le ránk: soha egy pillanatig nem éreztem úgy, hogy már nem idetartoznak.

Így, együtt, velük együtt kerek a történet.

Bo

Bo de Montmirail (barátainak Boci) 2008. május 03-án született, ő is belga juhászkutya, csak tervueren. Bocit Milton küldte hozzánk - nem lehet ez másként, sok-sok közös vonás van bennünk, ugyanazok a gesztusok, mozdulatok, szokások. De ha nincs is így, a tényen nem változtat semmit: Boci és Fanny, ahogy anno Milton és Fanny teljesen összenőttek. Boci tavaly október közepén érkezett hozzánk, addig kennelben éldegélt, s bármennyire is szerették, de nyilván nem volt annyira szabad, mint most. Sok-sok lépést tettünk már meg egymás felé: ez alatta pár hónap alatt annyira a szívembe lopta magát ez a kutya, mintha mindig is itt élt volna a klánban. Bújós, kedves, tele van szeretettel, okos és nagyon figyelmes.Bármennyire is szeretetm volna, hogy a férjem kutyája legyen, hiszen Milton az övé volt inkább, a láthatatlan szálakat nem lehet befolyásolni. Boci engem választott, de kezd egyre nyitottabbá válni mindenkivel. Fantasztikus látni ezt a változást.

Boci nagyon kedves, hálás kutya, de ha kell, meg tudja mutatni, hogy van neki fogafehérje is:-) Hiába no, az apja munkavizsgás kutya volt, kiütközik belőle is ez a vér:-) Ugyanakkor tele van kíváncsisággal, tanulni akar: megható volt nézni, ahogy Fanny tanítgatja őt arra, amit egykor ő is megtanult a nagymedvétől.

Véletlenek nincsenek. Bár Milton halála felfoghatatlan és borzasztóan fáj, de azt hiszem, a szivárványhíd túloldalán elégedetten figyelheti, mennyire szereti egymást Boci és Fanny.

Fanny

Fanny du Chateau de Montmirail 2011. január 04-én született, fajtáját tekintve belga juhász, groenendael.. Az én kutyám. Először az életben tanultam "tudományosan" kutyázni, s ő remek partner ebben. Együtt jártuk ki a kutyaovit, vizsgáztunk alap, majd középfokon: engedelmes -1 és ügyességi 2-es vizsgánk van. Együtt, vállvetve csináltuk, tanultuk egymást. Nem volt mindig könnyű. Két maximalista lény, önálló akarattal "feszült" egymásnak, de azt hiszem nagyon hamar összecsiszolódtunk és megtanultuk egymást. Fanny engedi, hogy azt gondoljam, én vagyok a falkavezér, én meg tudom, hogy ő néha ezt azért másképpen gondolja, csak rámhagyja. Vizsgaszituációban és éles helyzetben nagyon jól tudunk együttműködni, hamar átveszi a rezgéseimet, ahogy én is tudom, mikor kezd kicsit fáradni fejben (mert fizikailag egy belga sohasem fárad el:-).

Fanny azért érkezett hozzánk, mert úgy gondoltuk, hogy a két idősebb kutya (Romy 11, Milton 8 éves volt) be tudjon tanítani, főleg Romyka egy fiatalabbat. Romy szinte azonnal elfogadta a kicsit, Fanny pedig nagyon rövid időn belül megtanulta tiszteltni az alfát. Miltonnal rögtön barátok lettek: azt hittük, hogy majd Romyka tanítgatja a kicsit, ehhez képest Miltonttól tanult járőrözni, tőle vette át az összes információt. Milton tavalyi halála nem csak minket, de Fanny-t is váratlanul és tragikus hatással érte. Soha életemben nem felejtem el azt a búcsút, ahogyan Fanny elköszönt már halott, utolsó útra induló barátjától....

A sors egy új barátot küldött Fanny-nak, nekünk pedig egy csodálatos kutyát, Bot, s lassan Fanny lelke is megnyugodott: az élet él és élni akar....

Mit is mondjak még erről a csodaszép feketeségről? Élete első kiállításán kölyökként Best in Show lett, ígéretes az agility-ben, imád sétálni, maximalista mivoltát nem vetkpőzte le mind a mai napig. És csak annyit még: imádom:-)

Nyuszó

Ch. Tuscaloosa Daphne of Heartbreaker 2004. május 24-én született és a Nyuszó névre hallgat. Ő a harmadik macsekunk a Tuscaloosa tenyészetből, egy macsek, aki csodaszép kölykökkel ajándékozott meg minket Juppival koprodukcióban.:-) Gyönyörű, bájos a pofikája, tele nőies finomsággal, gyönyörű a bundája ezüstje és úgy általában valami különös finomság lengi körbe. Nyuszó nem az a kimondottan ölbenülős macska, neki a papucs a szenvedélye: képes órákat feküdni egy otthagyott papucson, papucsban és meditálni.Nem lehet tudni, hogy ilyenkor a stratégiai meditációra való hajlam tör elő belőle, vagy nemes egyszerűséggel csak bebódul a szagoktól:-) Nyuszó nagyon szeret odabújni Szuszmókhoz, aranyos páros alkotnak ketten: a kék és a fekete ezüst cirmák "nyomorogva" a macskakanapén.

Nyuszó remek anya volt mindig és egy fogadott kölyköt is felnevelt, Flaming Love-ot, a legnagyobb természetességgel fogadva el a kicsit. Barátságos, kedves macsek, méga bundaszépítést is kecsesen beletörődve viseli, soha egy fújással sem örvendeztetett meg. Ki kell rédemelni a bizalmát, s csak néha örvendeztet meg azzal, hogy a fejemnél alszik, így még jobban értékelem, ha megteszi:-)

Iris

Wistariantale Iris of Heartbreaker 2004. április 04-én született, Varese magasában, s arról nevezetes, hogy személyi kölcsönt vettem fel rá, hogy ő az egyém legyen és érte tudjunk menni Olaszországba. Mindig nagy álmom volt egy fekete Maine Coon, de nem adta meg a sors, helyette viszont beleszerettem Iris papájába, aki egy csodaszép hófehér MC és eldőlt a dolog: a fehér Maine Coon éppen úgy tud nagy vágy lenni, mint egy fekete. Iris-t egy olasz kiállításra is beneveztük, tehát hazai terepen kezdte el a kiállításosdit és a hazafelé vezető utat is jól bírta. Két almot produkált Juppival, ő a mamija a H meg az L-alomnak is.

Iris extrakedves cica: különös jellemzője, hogy állandóan döfölni akar akár megy, akár ül, akár valami stratégiai ponton fekszik éppen. Ha meglát valakit, egy arra érdemest, már megy és hízeleg az illetőnek. Ő az, aki a porszívótól sem fél, sőt, kimondottan gyengéd kapcsolatot ápol vele. Érdekes, hogy Iris a legritkább esteben bújik össze a cicatársaival és a fejem mellett sem alszik, ahogy a többiek, ébredés után viszont szívesen jön egy kis simire. A zárt ajtóknak nem bír ellenállni: leül eléjük és úgy nyaúzik, hogy az ember inkább azonnal kinyitja neki a nyílászárót, mielőtt megszakadna szegény, ártatlan macska szíve:-)

Különösen selymes, angóra-jellegű szőre van és valami eszméletlen hosszú fülbojtjai, amelyek néha úgy tűnnek, majdnem olyan hosszúak, mint a fülei. Ennek ellenére szelektív hallása igencsak fejlett:-) Amikor kölykei voltak, előszerettel nevelte más kölykeit is, egy igazi anyatigris volt kis termete ellenére: ő volt az, aki még Szuszmókkal is szembeszállt, noha annak esze ágában sem volt mancsot emelni a kölykeire.

Juppi

Ch. Chamberlain Yuppy Zach of Heartbreaker, azaz Juppi a kies Finnországból érkezett hozzánk, business classon:-) Juppi 2004. január 28-án született és mikor négy hónapos korában leszállt a repülővel és megláttam a hordozóban, nagyon rácsodálkoztam, milyen hatalmas macsek. Kölyökként óriási volt, ügyeltünk is a harmonikus növekedésére: ezt a méretet a kölykei is örökölték tőle, mind a G, mind pedig a J-csapat nagyon szépen hozta a méretét, mondom ezt annak ellenére, hogy véleményem szerint nem csak és kizárólag a méret teszi a Maine Coont. juppi igazi macho volt: neki sikerült, ami másnak nem - Topaze-zal együtt nekem ajándékozták Indy-t. A múlt idő azért, mert természetesen ő is ivartalanítva éli az életét mióta abbahagytuk a tenyésztést. Az ivartalanítás semmit sem változtatott veleszületett sármján, kedvességén és étvágyán:-)

Juppi, noha imád melelttem, pontosabban a lábamon aludni, nem igazán szeret a társaság középpontjában lenni, ha látogatók érkeznek hozzánk: apjához hasonlóan rejtőzködő üzemmódra kapcsol és csak kivételesen tekintheti meg a látogató. ez alól még akkor sem tett kivételt, mikor a tenyésztője szertte volna látni egyenesen Finnországból érkezve. akivel viszont kivételt tesz, az tanusíthatja: fantasztikus vizesnózi puszikat kap cserébe:-)

Juppira bizony ráférne egy kis fogyás, de hát - ahogy a gazdája - ha ránéz a kajára, már hízik tőle pár kilót. Végülis nem a súly a lényeg, nem?:-))

Elisha

Ch. Heartbreaker's Elisha Jack és Manó utolsó almából származik és 2003. október 29-én született. Azt szoktam mondani, hogy nálunk az egy négyzetméterre jutó királylányok száma igen magas - Elisha is ebbe a kategóriába tartozik. A Maine Coonok elvileg igen csendes macsekok, nem nagyon hallatják a hangjukat, ha igen, akkor viszont oda kell rájuk figyelni. Nos, Elisha a kivétel a szabály alól. Mirreg-murrog, nyaúzik-nyüffög, akár kell, akár nem: ezt teszi, ha ránézünk, ezt, ha nem, akkor is, ha hanyatt dobja magát a gazdi lába előtt, miközben az éppen menetben van, de ilyen hanghatásra számíthatunk akkor is, ha megsimizzük vagy ha ő dönt úgy, hozzádörgöli a szexi pofiját a miénkhez.

Amikor meghalt Jack és utána Manót is elvesztettük, attól féltem, rossz lesz minden egyes nap látni a kölyküket, aki nagyon hasonlít rájuk, rossz lesz nap, mint nap szembesülni a veszteséggel. Aztán rájöttem, hogy nem szabad így gondolkodni: Elishát saját jogán kell látni és szeretni, mert ő nem Jack, nem Manócska, hanem Elisha, önálló és egyedi macsek, aki a külső hasonlatosság ellenére teljesen más macsek, mint a szülei. Elisha, a bundaszínváltós királylány, a kis akarnok párnahódító, a célját mindig elérő csupabáj macsek. És persze nem felejthetem el azt sem, amikor a szülés után nem tudta szoptatni egyik cicáját sem, s az F-alomból csak Flaming Love maradt meg, mert Nyuszó pont jókor szült és befogadta a kölykei közé a kicsit is.

Sokan rajonganak Elisha fehér tappancsaiért és azért amagától értetődő kedvességért, amivel magát adja a hozzánk látogató vendégeknek, rá mindig lehet számítani.

Topaze

Ch. Tuscaloosa's Topaze of Heartbreaker 2002. augusztus 16-án született Bécsben. Életük nagyon sok kapcsolódási pontot tartalmaz Flamy-ével. Mindketten 2002-ben születtek, mindketten az adott tenyészet második képviselői nálunk (Topaze ugyanabból a tenyészetből származik, ahonnan életem macskája, Jack érkezett), mindketten hiába vártak a kölyökáldásra. Azaz Topaze mégsem! Sok-sok kísérlet után Juppi, a csodamacho elérte amit addig senki: Topaze vemhesült és hároméves korában a világra hozta Indy-t, akitől való búcsúzásomat a tavalyi évben olvashatta a blog és az "a macska" újság olvasója. Topaze első szülése császárral történt, nem kis izgalmak árán, a második almának pedig mind a négy tagja meghalt. Az utolsó kölyköt Topaze a szájában hozta fel az ágyamra, hogy segítsek neki, vagy tán mutatni akarta, hogy véget ért egy álom...Nem tudom, de ez a gesztus volt az utolsó csepp anno, 2006-ban abban a pohárban, ami a tenyésztésről szólt.

Topaze különleges macska, több szempontból is. Egyrészt csodaszámba ment számomra az, hogy anyni év után mégis világrahozta a kölyköket, másrészt, mert különös módon majdnem a születésnapján szülte meg Indy-t, aki a megszólalásig hasonlított rá. Különleges macska számomra az extrakedvessége miatt is, de főleg azért, mert olyan ajándékot adott nekem, amit senki más: Indy-t és azt a szoros lelki kötődést (még akkor is, ha szívszaggatóan fájdalmas is volt), amit iránta éreztem és amit, ebben biztos vagyok, érzett ő is irántam. Topaze a fia halála után olyan szokásokat kezdett felvenni, amint Indy: jön és bebújik a takaróm alá és ugyanúgy átöleli a nyakamat, ahogy a fia tette. Egy különbség azért van: míg Indy mindig megmosdatott, Topaze csak puszikat osztogat és jelölget a pofácskájával. Topaze nem hatalmas macska, sőt, kicsi, viszont annyi szeretet van benne, mint egy hatalmas macskában, néha nem is értem, hogyan férhet el benne ennyi szív.

Flamy

Ch. Coonyham Flame of Heartbreaker, azaz Flamy egy újabb amerikai álom. 2002. július 11-én született a kies Kaliforniában és Frankfurtban vettük át a tenyésztőjétől, miután némi gyakorlatot szerzett a kontinensek közötti repkedésben. Ő tulajdonképpen azért került hozzánk, mert Pearly-nek nem lehettek kölykei, mint kiderült. Nagy várakozással szemléltük ezt a szépséges, lángnyelves és igencsak szeszélyes kedvű macsekot, aki élete első felnőtt kiállításán mindjárt két Best in Show serleget is szerzett, sőt még Bastet-díjra is jelölték:-) Flamy igazi egyéniség: úgy tud dorombolni, hogy muszáj felhangosítani a tévét, mert egyszerűen nem lehet hallani a műsort, órákat képes a mellkasomon feküdni mozdulatlanul és meditálni, bájosan tud bújnia tőle nagyobb macsekokhoz és "nyomorogni" velük a cicakanapén. A vendégeket, látogatókat eleinte gyanakvással fogadta, sőt, ha lehetett, inkább elmenekült előlük, aztán egyszercsak megváltozott az attitűdje: ma ő az első, aki teszteli a felénk járókat, sőt, a látogatók táskájáért komoly harcba száll még velük is.:-)

Sajnos, ő sem vemhesült sohasem, úgy tűnik, nem adta meg a sors, hogy Coonyham-macsekoktól legyen anno almunk. Jack nem igazán érdeklődött iránta, Juppi igen: egyszer azt is gondoltuk, hogy sikerükt a csoda, de nem. Ivartalanítás után derült ki, hogy valami méh-deformitás miatt semmi esélye nem volt a vemhesülésnek. Csak nagyon akartam.

A sors döntött így, s mi mi mást tehettünk volna, mint tudomásul vesszük, hogy már a második amerikai cicánk éli a továbbiakban a kedvenc -macsek életet. Ami azért egyáltalán nem volt és most sem rossz nálunk, ebben egészen biztos vagyok. Következő életemben, ha mégsem mammutfenyő leszek, akkor biztosan macska egy hozzánk hasonló szent őrültnél:-)

Cimi és Cice, a fekete tesók

Néhány kép kommentár nélkül:-)

Cice

Cice előéletéről már Cimi kapcsán írtam. Cice, ahogy alomtesója (ezért alomtesók:-)) 2001. április 19-én született Romy cicakutya asszisztálásával. Reggel még egy vemhes Cica cica búcsúztatott minket, délután pedig, munkából hazatérve, már egy slank anyamacska fogadott meg a cincogó kicsik. Cice is köztük volt, szépen, tisztára nyalva és feketén. Cice sohasem volt az aközvetlen macsek, mint a tesói: tartotta a távolságot, kegynek számított, ha meg lehetett simizni, pedig ugyanabban a gyerekszobában nevekedett, mint a többiek és mégis. Kiérti a macskalelket?

Cice életében kétszer volt nagyon beteg. Először eltűnt és csak néhány nap, majd' egy hét után került elő: mint kiderült, nem volt messze tőlünk, de úgy gondolta, nem jön elő. Mi meg halálra aggódtuk magunkat miatta, azért is, mert úgy tűnt egy autóval való találkozás is történt az eltűnése alatt. Cicét a dokink pár órás műtéttel helyretette: megműtötte a macsek combcsontját mely beavatkozás következtében az addig balerina járású cirmák kissé - de csak szakavatott szem számára feltűnően - nehézkesebb lett, viszont élt és virult. A második eset egy mérgezés volt: valószínúleg mérgezett zsákmányállatot evett meg vagy kóstolt meg, de a dokink szakértelme most is megmentette.

Sok évbe telt, míg a vadóc macsekot meg tudtam szelídíteni: magától ugrik már fel az ölembe és kéri a simit, s boldogan osztja meg a lehetőséget a tesójával az ölben kávézás tekintetében: még jó, hogy elfér két fekete macsek az ölemben:) Az anyja Romy-val volt nagy barátságban, Cice számára Milton jelentette a biztonsgáos nagy fekete hegyet. Milton halála után azonban ezt az űrt Fanny kutya tölti be, akihez, akezdeti nehézségek ellenére, most ugyanolyan bizalommal bújik, mint ahogy az óriás macihoz tette.

Cimi

A korelnökök sorában Cimi következik, aki első befogadott cicánk, Cica cica egyetlen almából származik és 2001. április 19-én született. Cica cicát egy laktanyából fogadtuk örökbe: volt része sok nélkülözésben és azért persze némi jóban is, de azt hiszem, a legjobb jó akkor történt vele, mikor egy nagydarab kétlábú bepakolta egy zöld hordozóba és elhozta az addig megszokott helyéről. Cica cicát elvittük azonnal az akkori dokinkhoz, aki kézrátételes móddal megállapította, hogy a macska FIP-es és teljesen felesleges ivartalanítani, mert úgysem tudna vemhesülni. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az akkori dokinkat nem sokra rá lecseréltük, talán érthető, hogy miért.) A "legszebb" az egészben, hogy noha meggyőződéses ivartalanításpártiak vagyunk, hallgattunk a szakvéleményre. Cica cicának eszébe sem jutott FIP-esnek lenni, sőt szépen gyarapodott a kondija, fényesedett a szőre és egyre otthonosabban érezte magát nálunk, Romy lett a legjobb barátnője. Ennyit a kutya-macska antagonisztikus ellentét tévhitéről! Aztán 2001. február 14-én úgy vélte, itt az idő élni azzal a lehetőséggel, hogy ostoba gazdái nem műttették meg, randit beszélt meg két kandúrral: egy feketével, meg egy cirmossal. A nász következménye egy alom lett: Cimi, Cice és Moszat (aki már sajnos nincs velünk). Cica cica nem sokkal a sülés után meghalt, meggyőződésem, hogy a szülés annyira legyengítette az immunrendszerét, hogy nem tudott megbírkózni a kórral, ami megtámadta. Hogy mi? Azt sohasem tudtuk meg, mert a doki közölte, hogy FIP és mi már megint hallgattunk rá - elengedtük Cica cicát. (Halála keserű lecke volt - azóta nem volt olyan alkalom, hogy első szóra, csak úgy, elfogadva, amit egy doki mond, meghoztunk volna ilyen döntést - küzdünk, amíg van értelme és egy szakvélemény sohasem szakvélemény.) Cimi és tesói tehát anya nélkül nőttek fel, ez eleinte azért látszott a szocializációjukon, de szerencsére ahogy fejlődtek, úgy lettek egyre kedvesebbek.

Cimi régebben eléggé mászkálós volt, annak ellenére, hogy már négy hónapos korban ivartalanítottuk őt meg a tesóit is: egyszer el is tünt több, mint 10 napra. Nagyon aggódtunk érte, de szerencsére visszatért: azóta otthonülő házimacsekká avanzsált, aki mindig a közelben van, a párkányon napozik, az ölemben kávézik és annyira összebarátkozott a kutyákkal, hogy velük mosdattatja magát, azok meg lelkesen nyaldossák:-)

Sajnos, a tesójával, Cicével nem voltak mindig azonos hullámhosszon, de ahogy teltek az évek, összecsiszolódtak eltérő személyiségük ellenére: ma már többször fekszenek egymás mellett, egymáson, összebújva és közösen dorombolva. Ez nagyon jó érzéssel tölt el. Cimi barátságos, kedves cica, aki szereti a társadalmi életet: nem bújik el a látogatóktól, mint a tesója, mindig lehet rá számítani, ha macskaszőrös kávét szeretnék inni.

Pearly

A korelnökök sorában a harmadik, bronzérmes helyezés Pearly-é, aki a Coonyham Pearl of Heartbreaker becsületes nevet viseli, de a Pearly-re hallgat és 2000. június 09-én született. A világ legaranyosabb cicája, írtam egykor a tenyészetünk honlapján, s nem jártam messze a valóságtól: egy igazi dorombgép, extrabújós macsek, aki tökéletesen tisztában van különleges szépségével, s aki ezzel csak nagyon ritkán él vissza. De akkor levakarhatatlanul nagyon:-) Pearly azért különleges, mert 2000-ben nagy dologbak számított (bár szerintem később is), ha a világ egyik legjobb tenyészetéből kapott valaki, főleg egy magyar tenyésztő macskát. PearlyKaliforniából érkezett, átutazott egy teljes kontinenst meg még egyet, míg egy sportszatyorban landolt a bécsi reptéren, aztán meg a kocsinkban.:-) Jack menyasszony-jelöltje volt, fantasztikusan szép és típusos köylkeik lettek volna, de sajnos, Pearly nem vemhesült sohasem. Miért, ki tudja - végülis már mindegy, bár azért ez örök szívfájdalmam marad.
Pearly egy királykisasszony barna cirmos fehérrel bundában - sztárallűrjei odáig vezettek, hogy a klán tagjai összefogtak és kiközösítették őkelmét. ennek következtében pár éve a fenti dolgozó szobában berendezett rezidenciájában éli életét, ami nem magányos, lévén netfüggő kétlábúakkal szolgáltatja ki magát:-) Mikor e sorokat írom, éppen itt dorombol az ölemben és cenzúrázza a róla írt macskakaparásomat:-)
Csodaszép macsek, kedves természettel - megvan benne minden, ami számomra a Maine Coont testesíti meg: báj, szépség, gyengédség, kedves tekintet, értelem és érzelem. Azt hiszem, ezt érzi mindenki, aki egyszer beleszeretett a fajtába és ez a szerelem mindörökké szól:-)

Romyka

Jó helyen jár a kedves blogolvasó, még akkor is, ha a post-ban egy kutya képét látja:-) Romy (törzskönyvi nevén Iriane-Blanche von Gummi Bears) egyrészt cicakutya, másrészt a ma élő Heartbreaker-klán második legidősebb tagja Szuszmók után: 2000. április 06-án született, fajtáját tekintve belga juhász, azon belül is groenendael. Több szempontból első: az első közös kutyánk a férjemmel, az első fajtatiszta eb az életemben, egyben az első belga juhász is. Amikor azt írtam, hogy Szuszmók hozzánk kerülése kicsit sorszerű, arra alapoztam, hogy egyrészt Szuszmók indított el a macskakiállítások lejtőjén, másrészt mivel Szuszmók tenyésztője többek között belgákat is tenyésztett, hosszas tanakodás után egyértelmű lett a döntés: családi házunk jeles lakója egy grőni lesz. Így alapoztuk meg tudat alatt a belga juhászok iránti végtelen elkötelezettségünket, szeretetünket. Rá is szolgált erre Romyka: éber, bújós, igazi családtag kutymi, aki persze megfizette az első kutyás gazdik tanulópénzét is. Mai fejjel sok minden másként csinálnánk, de hát ezekről a tanulópénzekről mindig csak utólag derülnek ki, hogy azok voltak.
Romyka legjobb barátnője az első közös befogadott cicánk, Cica cica volt: egy laktanyából mentett fekete házi macsek, aki élete egyetlen almát a kutya asszisztálásával hozta világra. Romyka felügyelt a kicsikre, míg Cica cica egyéb dolgokkal volt elfoglalva. Macska barátnője már régen a szivárványhíd túloldaláról figyeli Romy-t, aki barátnője két kölykére vigyáz: Cimi és Cice. a két fekete tesó nemsokára 11 éves. Rommancsnak megvannak a saját elképzelései, néha kissé rájátszik matuzsáleminak azért még nem nevezhető korára, néha viszont messzemenőkig elfeledkezik erről és vígan loholja körbe a váci tavat:-) Túl egy súlyos gerincműtéten, sérvműtéten, kissé megfakult látással, de továbbra is kedvesen, szépen és aranyosan őriz és véd őkelme. Tudja, hogy nagyon-nagyon szeretjük őt is.