Időnként sajnálom, hogy relatíve későn kerültem bárminemű kapcsolatba a macskákkal, de mivel vallom, semmi sem történik ok nélkül, így azt hiszem, a találkozásom a bársonytalpúakkal pont időben történt, akkor, mikor történnie kellett. Ha valaki szimbiózisban él a macsekjaival, sok mindent tanul tőlük és sokat köszönhet nekik. Sokszor próbáltam már csokorba kötni mi az, amit én köszönhetek nekik.
Elsősorban talán azt, hogy általuk bepillantást nyerhettem egy rejtélyes, különleges világba, milyen az, mikor egy feltétel nélkül szerető élőlény része a mindennapjaimnak, a nap 24 órájából 24 órában. Bepillantást egy olyan világba, amely láthatatlan azok számára, akik fogyóeszközként, netán haszonállatként kezelik a bársonytalpúakat. Egy olyan világba, amely nem tárulkozik fel annak, aki érdekállatnak tartja a cicákat és inkább elutasítja őket, mintsem megismerné valójukat. Mármint azt, amit megmutatnak magukból annak, aki érdeklődéssel közeledik feléjük és meg akarja őket ismerni.
Megtanultam azt is (azaz folyamatosan próbálkozom elsajátítani a technikát), hogy nem számít, ki mit gondol rólunk, milyennek lát minket, a lényeg: mi milyennek tudjuk magunkat és ebből a készletből kell kihozni a legtöbbet. Megtanultam azt is, hogy a macskák sohasem hazudnak a szemünkbe, sőt még a hátunk mögött sem: ha elegük van a pocaksimiből, akkor azt elég észrevehetően érvényre juttatják, ha enni akarnak, akkor nem mondják azt udvariasságból, hogy bocsi, de fogyókúrázom, ha szeretnek, akkor szeretnek, ha nem, akkor azt is megtudja az ember, nem a háta mögötti sugdolózásokból derül ki véletlenül. Megtanultam azt is, hogy a határozott önállóság gyengéd szívvel és lélekkel párosulhat, s azt is tanulom tőlük, hogy mindent intenzíven kell megélni: örömöt, bánatot, pihenést, játékot.
Köszönettel tartozom nekik, mert általuk volt részem sok mindenben, amiben egyébként nem vagy nem ennyire intenzíven és módon lett volna: világraszóló sikerekben és persze kudarcban, életekről szóló döntés felelősségében, a színpad és a média nyújtotta lehetőségekben., utazásokban és találkozásokban. Nagy részük volt abban, hogy az emberi lélek pozitív és negatív oldalait is jobban megismerjem: képet kapjak arról, milyen csoportdinamika alapján működik egy közösség, hogyan és milyen vezérlő elvek mentén változnak - pro és contra - emberek, akikről azt gondoltam, ismerem őket, hogyan csalódik az ember felebarátaiban és hogyan kezd el újra bízni, még ha félve is, az emberi kapcsolatok terén.
Nem mondom, hogy anyagilag nem tesz a padlóra az ekkora létszámú állatsereglet felelős gondozása, nem mondom, hogy néha nem szeretném végre kedvemnek megfelelően berendezni a lakásomat és nem macskakompatibilisan, nem mondom, hogy néha nem jut eszembe, már megint nem megyünk nyaralni az állatkák miatt - de olyankor mindig eszembe jut: OK, látok egy csomó helyet, fürdök egy csomó tengerben, csinálok egy rakat képet, tele leszek élménnyel, de utána? A macsekok viszont itt vannak, a nap minden percében ontják a szeretetüket felém, nem törődnek azzal, hogy nem vagyok tökéletes, hogy rossz a kedvem. Csak vannak. Hogy én legyek:-)
Elsősorban talán azt, hogy általuk bepillantást nyerhettem egy rejtélyes, különleges világba, milyen az, mikor egy feltétel nélkül szerető élőlény része a mindennapjaimnak, a nap 24 órájából 24 órában. Bepillantást egy olyan világba, amely láthatatlan azok számára, akik fogyóeszközként, netán haszonállatként kezelik a bársonytalpúakat. Egy olyan világba, amely nem tárulkozik fel annak, aki érdekállatnak tartja a cicákat és inkább elutasítja őket, mintsem megismerné valójukat. Mármint azt, amit megmutatnak magukból annak, aki érdeklődéssel közeledik feléjük és meg akarja őket ismerni.
Megtanultam azt is (azaz folyamatosan próbálkozom elsajátítani a technikát), hogy nem számít, ki mit gondol rólunk, milyennek lát minket, a lényeg: mi milyennek tudjuk magunkat és ebből a készletből kell kihozni a legtöbbet. Megtanultam azt is, hogy a macskák sohasem hazudnak a szemünkbe, sőt még a hátunk mögött sem: ha elegük van a pocaksimiből, akkor azt elég észrevehetően érvényre juttatják, ha enni akarnak, akkor nem mondják azt udvariasságból, hogy bocsi, de fogyókúrázom, ha szeretnek, akkor szeretnek, ha nem, akkor azt is megtudja az ember, nem a háta mögötti sugdolózásokból derül ki véletlenül. Megtanultam azt is, hogy a határozott önállóság gyengéd szívvel és lélekkel párosulhat, s azt is tanulom tőlük, hogy mindent intenzíven kell megélni: örömöt, bánatot, pihenést, játékot.
Köszönettel tartozom nekik, mert általuk volt részem sok mindenben, amiben egyébként nem vagy nem ennyire intenzíven és módon lett volna: világraszóló sikerekben és persze kudarcban, életekről szóló döntés felelősségében, a színpad és a média nyújtotta lehetőségekben., utazásokban és találkozásokban. Nagy részük volt abban, hogy az emberi lélek pozitív és negatív oldalait is jobban megismerjem: képet kapjak arról, milyen csoportdinamika alapján működik egy közösség, hogyan és milyen vezérlő elvek mentén változnak - pro és contra - emberek, akikről azt gondoltam, ismerem őket, hogyan csalódik az ember felebarátaiban és hogyan kezd el újra bízni, még ha félve is, az emberi kapcsolatok terén.
Nem mondom, hogy anyagilag nem tesz a padlóra az ekkora létszámú állatsereglet felelős gondozása, nem mondom, hogy néha nem szeretném végre kedvemnek megfelelően berendezni a lakásomat és nem macskakompatibilisan, nem mondom, hogy néha nem jut eszembe, már megint nem megyünk nyaralni az állatkák miatt - de olyankor mindig eszembe jut: OK, látok egy csomó helyet, fürdök egy csomó tengerben, csinálok egy rakat képet, tele leszek élménnyel, de utána? A macsekok viszont itt vannak, a nap minden percében ontják a szeretetüket felém, nem törődnek azzal, hogy nem vagyok tökéletes, hogy rossz a kedvem. Csak vannak. Hogy én legyek:-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése