csütörtök, március 15, 2012

Tudtam... megint

Már írtam erről itt a blogban, de aztán kitöröltem (Dorka, ezúton is köszönöm a hozzászólásodat), nem tudtam, jó-e, ha világgá kürtölöm, mert nagyon sok a gonosz, kárörvendő ember és visszaélhetnek az információval, jót röhöghetnek a markukban. De aztán úgy gondoltam, legalább annyi jó, kedves és segítőkész embert ismerek, mint gonoszat és rosszat akarót, s hát abban, amit írok, semmi szégyellnivaló sincs , annál is inkább, mert úgyis kiderül, s mert azt, amit itt a blogban írok, bárhol, bármikor, bárkinek elmondom, ha kérdezi: macskákról, emberekkel kapcsolatos csalódásokról és meglepetésekről. Szóval, ha abból indulok ki, hogy a Heartbreaker-csapatnak én is része vagyok, és az én életem legalább annyira befolyásolja a csapat életét, mint a macskáim, kutyáim élete az enyémet, belevágok ismét.
Végre elmentem a múlt héten melanomaszűrésre. Nem azért, mert nem tudtam, mit fogok hallani diagnózisként, hanem, hogy végre kapjak egy löketet és vegyem a kezembe a dolgok irányítását. A szűrés igazolta, amit már úgyis tudtam: melanoma malignus-gyanú, magyarul rosszindulatú bőrelváltozás gyanúját diagnosztizálták nálam. Nem mondom azt, hogy nem tett taccsra az a pár sor, miközben olvastam a vizsgálat eredményét. Azt sem mondom, hogy nem peregtek le szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok a fejemben. Nem mondom, hogy nem bőgtem el magam és azt sem állítom, hogy nem hívtam fel azt a néhány embert a hírrel, akiknek számít a véleménye. Kb. egy fél tucat óráig még sajnáltam is magam, megfordult a fejemben, hogy "mártírkodom" kicsit, de aztán rájöttem, ez nem az én műfajom.: eddig sem szerettem sajnáltatni magam és rájátszani mások sajnálatára, eddig is mindig én oldottam meg a problémáimat és húztam ki magam a gödrökből, most is így lesz annak a pár embernek a támogatásával, akik drukkolnak nekem ehhez és lelkileg támogatnak, ha szükségem van rá.
Mert mit is teszek, tennék adott esetben, ha a macskáimnál vagy kutyáimnál lenne ez a helyzet? Roppant egyszerű: kizárnám a tévedés lehetőségét, a diagnózis után pedig mindent megtennék, hogy meggyógyuljanak, küzdenék értük, ahogy eddig is és ahogyan ezután is mindig. Mi a különbség? Semmi. Nemsokára lesz egy műtétem, megvárom, hogy mit mond a szövettan (természetesen, nem fog beigazolódni a jóslat), aztán készülök, hogy Boci levizsgázzon alapfokon, Fanny agility-bajnok legyen, a macsekok meg tudjanak dorombolni a mellkasomon.
Ha mégis mást mond a szövettan? A folyót akkor lépem át, mikor odaértem, addig meg építem a hidat:-)

4 megjegyzés:

Benjamin a Vörösmacska írta...

Hogy kinek mi a véleménye, vagy milyen indulatokat táplálnak mások, teljesen figyelmen hagyható! Az eseményekre csak akkor van hatásuk, ha hagyod, hogy negatív lelkiállapotba kerülj tőlük!
'85-ben estem át hasonló helyzeten. Úgy mentem be a kórházba, hogy tudtam, hogy a vizsgálatok alapján egy komoly has műtét vár rám! Az előzetes szövettani eredmény rossz volt! Azt mondtam, hogy van 50% esélyem a jóra is és a rosszra is, és ezt csak normális ésszel, higgadtan lehet végigcsinálni! Sikerült! Az óta 26 év telt el!
Neked is sikerülni fog! Csak ne ess pánikba! Erőt ad, hogy vannak akinek szűksége van rád! Biztos, hogy sikerülni fog!

szuszmok írta...

Köszönöm!Már túl vagyok a kezdeti sokkon - egy újabb, leküzdésre váró feladatot látok ebben az egészben. A feladataimat meg mindig maximális erőbedobással szoktam megoldani:-)
Köszönöm a bátorítást és a személyes tapasztalat megosztását! Vigyázz magadra!

Nyafkamacska írta...

Téged mindig a kihívások éltettek. Most is így lesz. Megoldod.
A dolgok fejben dőlnek el :-)
Mi meg támogatunk lelkileg, ha igényled.

szuszmok írta...

Igen, ez ördögi kör: ha nincs kihívás, akkor nem élet az élet, de ha van, akkor meg ne legyen leküzdhetetlen:-)
Igen, fejben dől el, tudom és köszönöm.