Az idő....

Az idő nem sodor magával semmit.
Nem végzi el helyettünk a feledés munkáját.

(Ancsel Éva)

Hiányoztok. Kimondhatatlanul. Mindannyian....

Ezoterikus kirándulás

Tegnap elmentem egy karmakutatással is foglalkozó szakemberhez, akinek - micsoda meglepetés - vannak macsekjai és kutyája is. Megkérdeztem tőle, mi lehet az oka az elmúlt időszakban engem ért veszteségek sorának. elmagyarázta, tulajdonképpen megerősítette, amit már más szakember is mondott nekem nem is olyan régen. Ide most nem írom ezt le, mert nem szeretném, hogy visszaéljenek vele, de bárkinek elmesélem személyesen. Aki fogékony az ezoterikus dolgokra, annak nagyon is evidensnek tűnik a magyarázat, aki pedig nem, azt meg úgysem érdekli.
Fontos dolog: sohasem szabad elfelejtenünk, hogy mennyire felelősségteljes dolog igazán szoros szimbiózisban élni társállatainkkal, nem is gondolnánk, mennyire!

El is felejtettem...

Indy halála után feltett szándékunk volt, hogy a végére járunk, mi lehet az oka annak, hogy több macsekunkat vesztettük el vese-probléma miatt. Két lehetőség merült fel: az elsőt nagy százalékban ki is zárhattuk, hiszen az összes tenyészmacsekunk szűrve volt policisztás vesebetegségre, illetve a macskák veseproblémájának teljes különbözősége arra utalt, hogy az örökletesség elvén öröklődő betegségek nem jöhetnek szóba okként. A második verzió a táplálkozással összefüggésben merült fel, éppen ezért mindegyik, tehát mind a nyolc Maine Coonunkat bepakoltuk a kocsiba (ne kérdezze senki, hogyan fértünk el, de elfértünk, sőt, még be tudtunk volna tenni két hordozót - pedig minden egyes macska külön hordozóban volt) és elbumliztunk a dokihoz. Ott már várt egy ultrahang specialista, aki minden héten szerdán jön a rendelőbe és a spéci eseteket vizsgálja. Mikor lepakoltuk bent a nyolc hordozót - megállt az élet:-) A szó szoros értelmében. Aztán sorra kerültek a macsekok: a mi állatorvosunk (ez itt a reklám helye: Dr. Faragó Zsolt a váci Kedvenc Állategészségügyi Központból)asszisztált és fogta szakértői módon, a specialista meg egy-egy fecskendővel vizeletmintát vett a cirmákok húgyhólyagjából, miközben UH-n nézte, hová szúrjon.Már hozzászoktam a látványhoz, hiszen korábban már volt ilyen vizsgálatban részünk, de azért nem volt szívderítő látvány, holott tudtam, jó kezekben vannak a macsekjaim.
A vizeletmintákat szépen elküldték a labornak, s ott egy ún. ptotein-kreatinin arányt néztek, mely arányból messzemenő következtetéseket lehet levonni már korai vesebetegségi stádium tekintetében. Szerencsére mindegyik macsekunk remek eredményt produkált és úgy tűnik, egyiküket sem fenyegeti a veseprobléma. Ezt most gyorsan lekopogom.
Noha ez a vizsgálat már majd két hónapja zajlott, de a tragédiák árnyékában valahogy elfeledkezik az ember arról, hogy mennyi jó is történik vele. Ezért is írtam le ezt most.Mert vannak remek dolgok, kis csodák is az életünkben, csak gyakran elsiklunk felettük, elmegyünk mellettük...

Nehéz szavakat találni..

Milton von Gummi Bears (2003. 07. 19.- 2011. 10. 03.)

Sok macskát veszettem el az elmúlt néhány hónapban. A veszteség megviselt, lelkileg, mentálisan kiborított, de a gyászomban segített, hogy beszéltem róluk, bizonyos értelemben jól esett róluk beszélni. Milton maci halálról nem tudok még. Nagyon fáj. Hiszen vasárnap még együtt sétáltunk, rohangászott, boldog volt, életerős nagy medve. Hétfőn hajnalban pedig már az életéért küzdött. Gyomorcsavarodás. Ha azonnal észrevesszük, akkor sem biztos, hogy van esély az életre. Bár gyors volt az orvos, s életerős Milton - a halál megint győzött egy élet felett. Az emlék és a kimondhatatlan hiány. Az maradt csak meg. S a tálja, a nyakörve, a póráza. És a nyolc éven át együtt futó életünk minden egyes emléke.
Milton maga volt a szeretet, mindenkit szeretett, volt, akinek a kutyafóbiáját gyógyította, kezelte. Nem tudtunk úgy végigmenni sehol, hogy ne hallottuk volna a szépségét dícsérő szavakat. Ragaszkodó volt, bújós és nagyon vágyott a szeretetre, boldogságot adott.
Rossz nélküle. Nagyon. Elmondhatatlanul.
Sok veszteség ért az elmúlt pár hónapban, hirtelen tragédiák és a hosszan tartó betegségből adódó döntés miatti veszteségek. Meg akartam érteni sokáig az okot. Miért? Ennyire rossz ember lennék? S így büntet a sors, hiszen véletlenek nincsenek? De aztán rájöttem. Pontosan olyan vagyok, mint más: sok-sok negatívummal, némi pozitívummal, semmivel sem rosszabb és jobb, mint más. Akik elfogadnak, elfogadnak így, akik nem, azok nem kell, hogy számítsanak semennyit sem, hisztizhetnek, acsaroghatnak, akkor sem.
Milton halála még egy dologra megtanított. Vannak, akik kedvelnek és szeretnek, ha csak páran is, de gondolnak rám. És már tudom, hogy ezért értek a veszteségek így töményen, egymást követően, hogy lássam, kik számítanak, hogy érezzem, egy egyszerű ember bölcs világlátásában mennyi csoda rejlik.
A macskák és a kutyák, az imádott állatkáim nemcsak életükben, de halálukban is képesek adni valamit, valami plusszt, amitől a világ kicsit másként megy tovább. De milyen áron...
Milton, édes Nagymedvém, legyen ott neked jó, ott a szivárványhídon túl, ahol sok-sok ismerős várt már rád. Vigyázz magadra odaát és élvezd a szabadságot! Tudom, hogy boldog voltál itt a Földön, ami nélküled nagyon üres lett...

Hiány

"Elmúlt, mint száz pillanat, s tudjuk, mégis múlhatatlan, mert szívek őrzik, nem szavak. " (Hemingway)

Azóta sem térek napirendre a dolog felett. Lefotóztam még akkor. Csak most volt erőm feltölteni a képet...

Sokkhatás

Tegnap megérkezett Indy vesebiopsziájának eredménye. Ahogy azt gondoltam és majdnem biztos is voltam benne, semmi örökletes, nem PKD például, hanem vesegyulladás. Amin lehetett volna segíteni. HA időben észrevesszük. HA lett volna bármi jele a betegségének. HA valamilyen úton-módon úgy jelezte volna, hogy baj van, hogy helyesen tudjuk dekódolni az üzenetét. Ha.... mennyi feltételes mondat...
Min múlik egy élet.... Akkor azon a napon, mikor négynaposan leejtettem és majdnem meghalt, akkor is csak egy hajszálon múlt az élete. S nyert. Nyertünk. Hat évet és négy napot. Most is egy hajszálon múlt. De most vesztettünk.
S akárki akármit mond is, nézhet bárminek: tudom, ezerszázalékosan tudom, hogy a pillangó Indy búcsúja volt....

Egy megismételhetetlen pillanat

Nincs olyan pillanat, amikor ne gondolnék az elvesztett kedvenceimra. Indy halála feldolgozatlanul ivódott a lelkembe, nagyon fáj a hiánya. Tegnap este tévét néztem. A fotelban ültem, Szuszmók a fotel tetején feküdt. Ahogy eszembe jutott Indy, sírni kezdtem és mondtam Szuszmóknak, hogy nagyon hiányzik Indy. Szuszmók hozzámfordult: mély fájdalom tükröződött a tekintetében, emberarca lett (ahogy oly sokszor már, s ezt nem csak én mondom és állítom, hanem mások és számtalan foto is bizonyítja), s végtelen gyengédséggel, vígasztaló együttérzéssel megsimogatta a mancsával az arcomat. Annyi kedvesség volt benne és féltés, hogy még hangosabban sírtam, sirattam az elmenteket... Felemelő és soha meg nem ismételhető, csodálatos pillanat volt...

Hmmm...

Ma hajnalban felébredtem, egyszerűen nem tudtam aludni, sem visszaaludni. Kimentem, megnéztem, ott van-e még a pillangó... Másfél nap után is ott volt. Ott halt meg...
Különös ez, nagyon...Vagy mégsem?

Különös?

Tegnap délután, mikor Indy testét el kezdték hamvasztani, egy lepke szállt fel mellettünk. Sem előtte, sem utána nem járt arra még egy méhecske sem...
Ma azzal fogadott Xxel, hogy az ajtónkon hajnal óta egy lepke ül és bármit is tett, nem ment el. Most is ott van, reggel óta...
Ezt csak úgy megírtam, mert úgy éreztem, meg kell írnom.

A sors mindig visszaveszi az ajándékát...

Heartbreaker's Igor The Immortal (Indy)

2005. 08. 14. - 2011. 08. 18.

A halállal szemben egyszer lehet győzni, ha valaki nagyon szerensés. Másodszor már nem biztos, hogy sikerül. 2005. augusztus 18-án, az akkor négynapos Indy megnyerte a harcot a halállal szemben, de hat évre rá, augusztus 18-án már nem sikerült. A sors hat évet adott ajándékként. Hat rövid évet. Hat olyan évet, amely időszak minden egyes napján erősödött és mélyült a kapcsolatunk. Nem tudni, mikor és miért kezdődött, hogy mire három napja megállapítottuk ultrahang segítségével, észrevétlenül is megtörtént a visszafordíthatatlan: Indy bal veséje teljes mértékben eltünt, a jobb veséje pedig mintegy 20 %-on működött. A kreatininszintje 1566 volt, ami kb. tízszerese a normálisnak. Soha semmilyen jele nem volt, hogy beteg lenne nem járt sűrűn alomra, nem gyengélkedett, nem volt beteg, elesett. Csak most, egyik pillanatról a másikra. Az orvos nem hitt a szemének, hogy egy macska hogyan volt képes eddig így élni és az eredményekhez képest ilyen kondiban lenni.

Soha ilyen nehezen nem hoztam meg még döntést. Az eszemmel döntöttem, tisztán és pusztán rációval. Az orvos maximum két napot adott neki. Napok óta nem pisilt, nem volt almon, nem evett, nem ivott, a nap legnagyobb részében apatikusan feküdt, csak akkor élénkült meg, ha vele voltam.

Halála reggelén magamhoz öleltem, lefeküdtem és a mellkasomra fektettem, hosszú, nagyon hosszú percekig feküdtünk így. Valami megmagyarázhatatlan nyugalmat éreztünk azt hiszem, mindketten. És hatalmas szeretetet. Szeretetet, olyan fajtát, ami csak a hosszú útra induló és az őt búcsúztató között lehet. Akkor és ott elköszöntünk egymástól.

Aztán rendelő, az utolsó út. A karjaimban. Még utoljára megmosdatott, ahogy magamhoz szorítottam, pont úgy, ahogyan szokta mindig. Ez volt az igazi búcsú. Megszakadt a szívem, de már nem volt visszaút... És elment, a karjaim közt halt meg..

Mit nem adtam volna, ha nem nekem kell ezt a döntést meghoznom, hanem csak szépen elalszik magától, de nem mertem tovább várni, mert tudtam, mivel jár ez a betegség és meg akartam kímélni őt a borzalmas szenvedésektől.

Nem tudom, mi volt az oka a betegségének, nem tudom, mit tehetnék jobban és másként, hogy még jobb legyen a macskáimnak, ha tudnék, még többet tennék értük...

Heartbreaker's Igor The Immortal, édes kis Indy cicám, vigyázz magadra odaát a szivárványhíd túloldalán. Nagyon szeretlek! Köszönöm a hat évet...

Már nincsenek könnyek - Kicsi, ég veled!

Kicsi

(2002. június - 2011. június 20.)

Kicsi, az angyalföldi vagány macska, a nagy vadász már a szivárványhíd túloldalán vadászik. Öt-hathetesen került hozzánk egy katonai objektum paroklójból: ott fogadta örökbe Xxelt. Az urbán legenda szerint beugrott a kocsink csomagtartójába. 2002. július 22. volt ez a nap. Kicsi hamar beilleszkedett a csapatba és átvette a főnöki szerepet a kijárós mókok között. Végigasszisztált velünk egy tetőcserét, hiszen ahogy hozzánk került, rögtön jöttek a felújítási munkálatok: az ideiglenesen a konyhába telepített netet közösen használtuk - én neteztem, ő meg az ölembe kuporodott és dorombolt. Túlélt egy autóbalesetet: a csodával határos módon. Utolsó erejével, komoly belső vérzéssel hazajött, ennek és az orvosunk szakértelmének köszönhette az életét. És a szeretetnek. amit iránta éreztünk és érzünk, s amit ő érzett irántunk.Akkor felemésztett kilenc életéből nyolcat...

20-án hajnalban nem jött, s egész nap nem bukkant fel. Este azt hittem, őt látom, de sajnos, tévedtem. Életemben nem kevertem össze a három fekete macskánkat. Soha. Csak tegnap este. Azt hittem őt látom és megnyugodtam. Holott akkor ő már halott volt...

A szomszédasszony szólt este, hogy az egyik fekete macskánk ott fekszik nála a kertben, meghalva. Először nem hittük el, nem akartuk elhinni, de aztán nyilvánvalóvá vált: Kicsi védjegye,az a bizonyos hat darab fehér szőrszál a farka végén...

Piros rózsák őrzik az álmát.

Kicsi, ne haragudj, hogy egyedül kellett meghalnod. Legyen békés az álmod!

Admiral - ég veled!

Admiral meghalt. Olyan hirtelenséggel, ami megmagyarázhatatlanul felfoghatatlan: péntek este még azt hittük, javult az állapota, hiszen, minden erre engedett következtetni, tegnap délután kettőkor pedig örökre álomra hajtotta fejét. Az egész két hete kezdődött, mikor rossz érzéseimtől vezérelve, vérképet csináltattunk neki: egy értéktől eltekintve mindene jó volt, vese- és májfunkció, minden. Valami gyulladásra utalt a vérkép, s a megfelelő agykontrollos technikával kitaláltam, merrefelé kellene irányítani a dokikat. Így is lett: UH, vizsgálat, szerdán kiderült, hogy Admiralnak epevezeték-gyulladása és epehólyag-problémája van. El kezdte kapni a szurikat és az infúziót, péntek estére pedig kezdett jobban lenni: feltartott farokkal mászkált, működött, ahogy szokott. Tegnap, szombaton azonban az ágy alól szedtem ki: nagyon rossz állapotban, komoly fájdalmakkal. A doki adott neki infúziót, szurikat, s az volt az ukáz, hogy délután figyeljük a cicát, mi van vele. Délutánra programunk volt, de természetesen lemondtuk, s figyeltük Admit, aki a dokilátogatás után már nem jött elő a hordozóból, maga alá pisilt és amikor előmerészkedett, kómásan, egyensúlyát vesztve, teljesen zavart állapotban járkált, míg fel nem borult. Ha nem tudtam, volna, hogy lehetetlen, azt mondtam volna: mérgezés. Bár végülis igaz: feltehetően ahogy a testvérénél is, Andy-nél, méreganyagok halmozódtak fel a szervezetében és akkora mennyiségben, hogy ez agyi történésekhez vezetett.

Admirallal voltam haláltusája óráiban. Még sohasem volt ilyenben részem: együtt menni az úton, ameddig csak követhettem. Pokoli fájdalmai lehettek, nem volt tudatánál, görcsölt, öntudatlanul rángott. Imádkoztam, hogy dokink érjen ide nagyon gyorsan, hogy ne kelljen tovább szenvedni Adminak. A magam módján , az agykontrollon tanultakkal próbáltam segíteni rajta, bevetettem olyan módszert is, amit csak a legvégső esetben javasoltak, mikor már mindent megpróbáltunk és nem vált be. És megkaptam a választ a sorstól: felgyorsult a folyamat, mert döntést kértem, vállalva, bármi is, elfogadom. Maga volt a pokol. De nem tehettem meg, hogy magára hagyom, ezt nem csinálhatta végig egyedül. Pokoli volt látni, mivé lesz egy élet, de teljesen evidens volt, hogy itt nincs lehetőség, nincs alternatíva. Mielőtt utoljára szállt volna a nagy kint felé Admiral sóhaja, megérkezett a dokink, nem kérdezett semmit, azonnal cselekedett.

Admiral úgy ment el, hogy mellette voltunk, simogattam, elmondtam neki, mennyire szeretem és tudom, hogy jó lesz majd neki odaát a többiekkel. Kértem, mondja el az anyjának, Manónak, a tesójának, Andy-nek, Szipának, Jacknek, Vacaknak, Cica cicának, Extraordinary macikának és a többieknek mennyire hiányzoznak.

Megkönnyebbülés volt számára a halál és én is elfogadtam ezt. Furcsa módon tegnap valahogy megbékéltem a gondolattal, a ténnyel, elfogadtam. Nincs és nem volt bennem kétely, kérdések sem. De ez nem jelenti azt, hogy ne hiányozna és ne szakadt volna ma rám a hiánya. A csapattagok is csendben vannak. Szerették őt, hiszen születésük vagy éppen hozzánk érkezésük óta részese volt az életüknek, Admiral, a bohóc-cica: bohókás, vidám, kedves, nagy tréfamester.

Admiral, a Heartbreaker A-alom utolsó képviselője már odaát futkározik a testvéreivel és a mamijukkal.

Heartbreaker's Admiral, Admikám (2000. 04. 18.- 2011. 06. 18.), legyen könnyű az álmod! Nagyon szeretlek!

Hiány

Hiányzik Manócska. Hiányzik a T-rexes kajakérő "üvöltése", az, hogy tévénézéskor felkuporodott az ölembe és szépen elaludt ott, hiányzik, hogy a fejem mellett doromboljon, hogy külön kelljen zárni a gyógytápok miatt, hiányzik, hogy megrágicsálja a hajamat. Milyen régen is volt, hogy ezt tette. Már négy napja nincs velünk...

Döntenünk kellett. Azóta is ezen rágódom, hogy jól döntöttünk-e. Minden érv amellett szól, hogy igen, megkíméltük a szenvedésektől, még időben. A húgysavat már a végső stádiumban lévő állatkákon érzi az ember... Csont és bőr volt, a szervezete saját magát emésztette volna fel záros határidőn belül.

Csak a szemei éltek. Ahogy akkor is azokkal beszélt, mikor elbúcsúzott tőlem. Teljesen egyértelmű volt, mit kér.

Csak hát ő elment. Mi meg itt vagyunk nélküle...

Manócska elment...

A küzdelem végetért május 12-én este. Amikor tavaly augusztusban a dokink megállapította, hogy Manócska visszafordíthatatlan veseelégtelenségben szenved, egy évet adott neki. Akkor elhatároztam, küzdünk minden lehetséges módon. Adtuk Manócskának a gyógyikat, az immunerősítőt, csak gyógytápot kapott, szárazat és konzervet, bevetettem az agykontrollt és az aloe vera gélt is. Manócska partner volt: mindenben együttműködött, sőt, volt egy olyan idpszak, amikor hízni kezdett és jobbak lettek az értékei is. Sajnos, ez nem tartott sokáig. Rohamosan fogyott, kilátszottak a csigolyái és a bordái, egész nap aludt, bár a kajáért robogott, de hiába evett, csak fogyott. Egyre gyengült. csak a szíve és az irántunk való szeretete, no meg a mindig is híres küzdeni akarása volt az, ami életben tartotta.

Sokáig tartott, míg rászántam magam arra, hogy írjak a haláláról. Döntenünk kellett és mi döntöttünk. Lehet, hogy még várhattunk volna három-négy napot, de az már nem lett volna élet számára. Így meghoztuk a döntést. Előtte elbúcsúztunk tőle, ahogy ő is. Az ember ezt tudja, amikor szavak nélkül, csak a tekintetével búcsúzik valakitől, aki menni készül. Manócska menni készült. Mert nem volt más út. Jack, élete szerelme már várta ott a szivárványhídon túl, ahol minden szép, nincsen szenvedés, betegség. Most már együtt vannak ők ketten, az elválaszthatatlan szerelmes pár, akik sok szépésges kölyökkel örvendeztettek meg minket.

Manócska volt a Heartbreaker Maine Coon Tenyészet alapító nőstény macsekja. Soha nem feledem el, mennyire jó anya volt,milyen bizalommal volt irántam a szülésekkor, mennyi mnindenen mentünk keresztül.

Valami megint lezárult a halálával...

Ch. Aviricoon's janeway of Heartbreaker, Manócska (1999. 04. 02.- 2011. 05. 12. ) - nyugodj békében és vigyázz a többiekre odaát...

Véreredmény

Hétfőn megjött Manó véreredménye. Nagy reményekkel vártam, mert biztos vagyok benne, hogy sokkal több időnk van még együtt, mint a doki által augusztusban előrevetített egy év. Manócska jól tűrte a vérvételt és hamar meg is lett az eredménye. Majdnem minden értéke javult, volt olyan is, ami a rossz tartományból átkerült a megfelelőbe:-) A kreatinin szintje sajnos nem javult, pedig nagyon szerettem volna, viszont még a romlással együtt is jobb az érték, mint augusztusban volt. Ez persze nem túl jó eredmény, de dolgozunk tovább a gyógyulásán! Ő is és mi is megteszünk mindent azért, hogy javuljon az állapota és megérje a 15. szülinapját is!:-) De egyenlőre a 12. születésnapjára készülünk, ami április 02-án lesz:-)

Egy tavaszias szombaton

Ma voltunk Manócskával vérvételen. Tavaly augusztusban, mikor kiderült, hogy veseelégtelensége van, a doki azt mondta, hogy maximum egy éve van hátra. Ezt már akkor sem akartam elfogadni és most meg pláne nem. Kéthavonta járunk vele vérvételre, a mostani eredmény a jövő hét elején lesz meg. Tudom, hiszem és érzem is, hogy javulnak az eredményei - mert így kell lennie! A doki mondta ma, hogy a veseelégtelenséggel együtt jár a vérszegénység is, így gyorsan elvégzett egy tesztet, de szerencsére az értékek a referenciaérték-sávon belül maradtak. Nem sokkal, de akkor is ott voltak. Doki nem igazán hisz abban, amiben én, de nem baj: teljesen természetes, hogy ő a racionalitás elkötelezett híve, ennek ellenére azonban megígérte, hogy ha Manó eredmlnyei tartósan javulnak, ír egy cikket róla:-))

Romyka fülét ma kitisztította megint, nem kell visszamennünk, de csepegtetnük azért kell pár napi, egyébként Romy cicakutya jól van.:-)

Juppi rozmártojás gyűri keményen a fogyókúrát: ma reggel hozzámbújva aludt, tegnap jót játszott és mozgott egy csomót. biztos vagyok benne, hogy attól a pár dekától, amit fogyott, már sokkal jobban érzi magát!:-) De még csak hat napja, hogy elkötelezett híve a reformkonyhának, meglátjuk, mi lesz később!

Juppi, a hős

Juppi már négy napja fogyózik. Eddig nem tudtam, hogy Juppi leginkább hajnalban szokott rájárni a száraztápra. Mármint a fogyókúra előtti életében. Most már tudom. Hajnalban, mikor kómásan kibotorkálóban vagyok a mosdó felé, első reakcióm mindog az, hogy a csapattagokat kiterelem a hálószobából, Juppit beterelem a hálószobába és megkínálom a diétás tápjával. Ropogtat bőszen. Mert, hogy napközben nem igazán - ebből hgondolnám, hogy Juppi az a fajta típus macskában, mint az éjjel és hajnalban a hűtőre járó embertársunk. Akárhogyan is, de Juppi tűri a fogyóükúrát én meg várom az eredményt. Szerintem a csapat többi tagja is, mert a kötelező jelleggel vállalt szolidaritás nem igazán erőssége hosszabb távon a cirmancsoknak:-)

A fogyókúra áldásos hatásai macskákra és gazdira

Juppi megkezdte a fogyókúráját. Azt nem állítanám , hogy önként és dalolva, azt viszont igen, hogy kényszer hatására és károgva a la Juppi. De a cél szentesíti az eszközt. A cél pedig az, hogy Juppi ne érdemelje ki a rozmártojás kategória első helyezettjének díját, hanem slank énképe legyen és a valóságban is a kockahasú macs(ó) szerepében tetszelegjen. Mert megérdemli. És én is, mert azért valljuk be: nem könnyű a szó semmilyen értelmében elviselni, mikor egy 13,4 kilos macska diszkréten dagaszt az ember hasán. Juppi pedig csinál ilyet, nem túl ritkán. Szóval juppi, a finn triplabundás nagy melák most fogyózik. Napi 9 deka az adagja. egyenlőre megy a dolog, igaz, tegnap kezdtük el. A többi macsek éhséglázadást kezdeményezett. De a jó szervezés mindennek a titka. Ezt is megoldjuk. Mellé még Manócska gyógykajáltatását is. Még jó, hogy van hálószoba, ahol lehet szeparálni. És lázadni benne, ellene, érte, mellette.

Mindezeken túl még nyitottam egy blogot is: vonzások és taszítások címmel. Mert megérdemlem:.-)

Milton megérzései

Bár hiszek a megérzésekben és a gondolat erejében, de úgy tűnik, még van mit tanulnom. Ma sétáltunk Milton nagymedvével. Szokásos helyünkön, a váci tónál, a tó körül és az azt körülvevő ligetes részen. Gyönyörű volt a befagyott tó, a környék, a havas fák. Természetesen nem csak és kizárólag a kijelölt és kijárt utakon bóklásztunk, hanem úgy össze-vissza. Fel kellett volna tünnie korábban, hogy hatalmas a Duna és a belvíz is bizonyára, de valahogy nem figyeltem oda. egyszercsak Milton közölte, hogy nem megy tovább és jobb lenne, ha én sem bóklásznék arrafelé, amerre haladtunk. Ezt többször is eljátszotta., egyszerűen nem engedett tovább menni. Ehhez képest én úgy gondoltam, minek hallgatnék rá, semmi baj nem történhet, mentem, ő meg kutyabecsületből követett. Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy szakad be a lábunk alatt a talaj és vészesen törik valami vékony jéghártya a behavazott talajon a lábaink laatt. Azonnal robogtunk ki a kutyával, s szerencsére megúsztuk ezt a kalandot! Nyilván nem volt mély a befagyott talajvíz, nem fulladtunk volna bele, de azért félelmetes, hogy mennyire érezte Milton, hogy baj lesz.

Szintén a mai sétán történt, hogy egy meredek emelkedőről haladtunk lefelé és mivel nagyon csúszott a csizmám, nagyon lassan tudtam menni és rettegtem, hogy elesek és jól megütöm magam. A kutya egy másodpercre sem tágított mellőlem: jött hozzámbújva, hogy belekapaszkodhassam a hatalmas sörényébe, így támogatott lefelé, míg biztonságos talajra értünk.

Milton maci nyolcadik éves, de elég bóhókásan óvodás kutya, igazi kölyök még, akiről sohasem gondoltam volna, hogy ilyen dolgokra képes.

Tanulság: a megérzésekre, nemcsak a sajátjainkra, de az állatkáinkéira is hallgatni kell!

Romy cicakutya

Vérszemet kaptam:-) Már írtam, hogy Szuszmók testéről teljesen elmúltak a trutymik: szőre selymesen csillogó, kellemesen bársonyos tapintású azóta is. Ideje volt már, hogy kipróbáljam a frissen tanultakat Romy esetében is. Romy kutya gerincét - szinte végig lerakódva - a Szuszmókéhoz hasonló, feltehetően autoimmun eredetű trutymik borították. Korábban kapott szteroidot, ahogy Szuszmók is, mire elmúltak, de ismételten előjöttek a kiütések. Romy esetében is kiválóan működött a technika: gyógyszer nélkül pár nap alatt az eddig makacsul kitartó trutymik felszívódtak, szinte nyom nélkül eltűntek. Romyka szőre fényes, hagyja magát fésülni, az egész kutya boldog és nagyon aktív lett:-) Mindenki gondoljon, amit akar - a tény az tény és kézzel tapintható:-))

Archibald

Ma felhívott Archibald unokám gazdája. Ilyenkor mindig görcsberándul a gyomrom és azonnal tudom, hogy baj van, mikor az unokagazdik hosszú idő után hirtelen jelentkeznek. A megérzésem jó volt. A gazdi zokogva mesélte el, hogy ma halva találta otthon Archie babát. Mint megtudtam, Archibald cukorbeteg volt, ami aztán a veséjét is károsította - ebbe halt bele ez a szépséges, hatalmas, vörös macsek, gazdája szeme-fénye. Megértem és átérzem a gazdája fájdalmát, hiszen úgy szerette ezt a cicát, mint a gyermekét, féltőn óvta mindentől, nagyon összetartoztak. Archibald hazavárta a gazdiját: utolsó erejével még az ajtóhoz vonszolhatta magát, mert ott talált rá a gazdija.

Letaglózott a hír, hiszen Archie még hatalmasabb volt, mint Andy és látszólag majd kicsattant az egészségtől. S letaglózott a hír, mert Admiral egyedül maradt az első almunkból (sajnos, Adonisról évek óta semmi hírem sincs a kezdeti lelkes kapcsolattartás után, nem válaszolnak a megkeresésre az Ausztriában élő gazdák.) és ez már megint valami véglegest jelent, visszahozhatatlant...

Nyugodj békében, Heartbreaker's Archibald, Archie baba! A testvéred, Andy már várt odaát, a szivárványhíd túloldalán...

Örömteli tévedés:-)

Szerencsére nem vagyok tökéletes!:-)) Hétfőn Cice a frászt hozta rám. Hétfő délben láttam utoljára: mivel éppen pisilési szándékát nyilvánította ki, így kitessékeltem a konyhából, amit ő tudomásul is vett. Aztán viszont nem bukkant fel. Sem délután, sem este, de még kedd hajnalban sem. Nagyon aggódtam érte, mert este szívesen és nagy előszeretettel alszik bent a konyhában a többi kijárós mókkal együtt. Most viszont nem bukkant fel, nem jött, hiába hívtuk. No, gondoltam, kipróbálok egy újabb technikát. Aggodalomtól és képzelgésektől teli aggyal próbáltam lemenni a megfelelő tudati szintre, aminek következtében lázasan dolgozó racionalitásom győzedelmesedett is a tudatalatti felett: Cicét már halva láttam a kút mélyén. Jól meggyőztem a tudatalattimat, hogy ez így van és rávettem Xxelt, hogy még azon nyomtam este a sötétben, meg másnap is, nézze meg a kutat, pontosabban a mellette levő mélyedést (kissé bonyolult leírni, miről is van szó, látni kell). Szerencsére Xxel semmit, illetve senkit nem talált a mondott helyen, de attól még nem került elő Cice. Nagyon rossz kedvem volt, agykontroll ide, agykontroll oda. De azért jött a hír kedd délben, hogy Cice már otthon van! Hogy hol járhatott, sohasem derül ki, de jól van azóta is és ez a lényeg!

Tévedésnek én még így nem örültem!:-))

Hihetetlen, tehát igaz

Nem, nem buggyantam meg. Csak megerősítést nyertem. Sokadszorra. Ma olyat éltem át, amivel átléptem átléphetetlennek hitt határokat, de nem erről szeretnék most írni (személyesen szívesen beszélek róla az érdeklődőknek), hanem egy tegnap esti cicakutyás élményemről. Tegnap délután - az agykontroll tanfolyamon - egy olyan technikát tanultam meg , amivel üzenhettem egy állatkámnak. Tanakodtam, kinek üzenjek és mit. Végiggondoltam a macsekjaimat. Manót eleve gyógyítom egy másik technikával, neki naponta többször küldöm a gondolatom erő-csápjait. Szuszmókot nem bolygattam volna meg, most nagyon jól néz ki és Indy-t sem akartam rávenni semmire. A macsekok határozott önállóságába nem akartam belépni, így maradtak a kutyák, azon belül is Romyka. Aki ismeri, tudja, hogy Romyka nem szeret fésülködni, mivel elrontottuk anno - 11 évvel ezelőtt - a nevelését, így ha egy icipicit is húzza a fésű a szőrét, bizony morog, odakap. Romykától tegnap délután azt kértem, hogy engedje meg nekem, hogy szépen megfésüljem, mert az milyen jó lesz neki és még egyebeket is ígértem neki, ha ezt megteszi.

Tegnap este, a tanfolyamról hazaérve kipróbáltam, mi lesz. Behívtam Romy-t a konyhába (tanúm rá a három kijárós fekete mók:-) és el kezdtem fésülni. A kutya eldobta magát és kéjelegve hagyta, hogy fésüljem. Mivel jó ideje nem mentem vissza a szobába, a szkeptikus Xxel kijött a konyhába és a következő látvány tárult a szeme elé: én a konyhakövön térdeplek, előttem a kutya szemmelláthatóan élvezi a fésülést, mellettem meg egy háromnegyed zsáknyi kifésült szőr.

Nem akarok semmit sem hozzáfűzni a dologhoz. Mindenki vonja le a következtetést a történetből. Azoknak talán könnyebb, akik látták már és ismerik Romy kutyát...

Kék rejtély:-)

Ha nem tapasztalom, talán el sem hiszem. Nem, ez így nem igaz: akkor is elhiszem, mert hajlamos vagyok hinni racionális agy számára lehetetlennek tűnő dolgokban:-) Szóval Szuszmók teste augusztus elején tele volt ragyával. Dokinak fogalma sem volt, mi lehet: allergia, mondta. Szuszmók kapott gyógyszert. Trutymik elmúltak. Gyógyszert abbahagytuk. Pár nap múlva trutymik előjöttek. Gyógyszert bevetettük. Trutymik elmúltak, majd újra előjöttek. Ekkor már kicsit gyanús volt a dolog. Aztán csak úgy maguktól el kezdtek múlni. Először csak egypár, aztán szépen a többi. Olyan érzésem volt, úgy képzeltem el magamban a dolgot, mintha a trutymik Szuszmók farka vége felé távoznának a macskáról. Ezt igazolta, hogy a farkán lett egy hatalmas ragya-gombóc, mintha ott gyülemlett volna fel minden. S aztán nemrég nagy örömmel konstatáltam: Szuszmók bundája selymesen kék, egy árva oda nem illő valami sincs rajta, sem a testén, sem a farkán:-) Hogy mi volt ez az egész? Miért tünt el anélkül, hogy gyógyszert kapott volna harmadszor is? Rejtély.De hát egy kék macskához így illik, nem?:)

Emlék

Tudom, ez egy elsősorban és szinte kizárólag macskás blog, ezzel a céllal született, s bár néha azért eltérek ettől a szándéktól, de azért mégis macskákkal kapcsolatos hangulat-gyűjteménynek szánom. Viszont több ok miatt is meg kell írnom ezt a bejegyzést. Az egyik ok: nemrégen fejeztem be Polcz Alaine könyvét: Asszony a fronton. (Most tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy van benne macska és van benne, embernél sokkal szerethetőbben, ragaszkodóbban és feltétel nélküli szeretettel vislekedő kutya, igazi lelki és fizikai társ.). Maga a könyv döbbenetes, szavakkal el nem mondhatóan megdöbbentő, és ijesztő az a szikárság, ahogyan a legborzasztóbb történéseket és tapasztalásokat meséli el az írónő. Nagyon nagy hatással volt rám ez a könyv. Eszembe jutott a nagymamám, s az a néhány sor, amit az ő - szándékosan igencsak korlátozott mértékű és tartalmú - elmesélései nyomán egyik születésnapjára írtam neki: nem egy irodalmi remekmű (nem álltatom magam azzal, hogy szépirodalmi vénám lenne), de ő nagyon megkönnyezte és nagyon sokáig emlegette. A papíralapon íródott eredeti szöveget egyszer, nagyon régen gépre tettem, csak utána valahogy elkallódott a dokumentum, nem volt meg a gépen, nem találtam, hiába kerestem keresőprogrammal. A hétvégén tanultak gyakorlása okán azonban relaxálni kezdtem és nagyon koncentráltam arra, hogy megtaláljam. S pár perccel ezelőtt végre rábukkantam, egy másik gépen. Idemásolom. Amikor Polcz Alaine könyvét olvastam, ez a néhány sor ugrott be azonnal, s azóta is bennem motoszkált. Talán megbocsátja nekem ezt a blog olvasója...

Emlék

Mást szeretett. Szerelemmel, félőn, féltőn. Egy férfit, akiről csak álmodott, oly sokszor, belepirulva, még szűziesen, tisztán. Gyermekien naív lobogással, szivetdobogtatóan némán. Mikor találkozott vele, szemük csak félve pihent meg egymáson. Pillangó-szárnyú érzelem.
Riadtan félve dobbant szívük. Soha nem ért egymáshoz kezük sem. Csak egy szivárvány-húrnyi vékonyságú szál kötötte egymáshoz őket. Tiszta fehér, napsugár-sárga, rejtélyes lila, reményteli zöld. S kapcsolatuk e romlatlanságában nem sejtették, hogy a jövő elmossa érzéseik varázsló hamvasságát, félszeg mosolyuk soha nem érhet erdei patak-tisztaságú kacagássá.
Mert jött a sötétárnyú emberemésztő világtűz, s ahogy a házak dőltek rommá, fák vesztették el nemes koronájuk, emberek vesztek a semmi ködébe, az ő soha ki nem virágzó szerelmük úgy lett a rettegés napján a sors martalócainak áldozata. Szárnyaszegett madárként.
Hiába röppent volna fel újra meg újra. Földre kényszerítették. Véresre tiporták, véreres kezekkel gyúrták gonoszok, míg többé nem létezett.
Az idő szárnyal, megállítani hiú ábránd. Saját kicsinységünk bronzba öntött, de változó jele.
Ő most is mást szeret. Azt a hajdanvolt kedves mosolyt, az álmok varázsából előtűnő boldog remélt perceket. S él megfáradva, gyötörve nap, mint nap, kalitkába zárva örökre, számolva a perceket, mely még megadatik neki az örökkévalóság kapuja előtt.
De néha kitárja szívét a tiszta kék ég felé, s imát mormoló szája körül a ráncok szerelemmé szelídülnek.

Agykontrol és macskák:-)

Már régóta kacérkodtam a gondolattal. A régóta már évtizedekben is mérhető, hiszen a kezdetektől érdekelt a dolog, csak eddig nem mertem belevágni. Most viszont igen. Még decemberben, pusztán véletlenül hallottam egy riportot Domján Lászlóval (véletlenek, régóta tudom, nincsenek), s akkor megfogalmazódott bennem végre: itt az idő. Valaki, aki nagymester ezekben a dolgokban, azt mondta nekem, hogy sok újat nem fogok tanulni, mert ezeket a dolgokat már régen tudom, gyakorlom, csak nem tudatosan teszem. Mindenesetre nagyon kíváncsi voltam. És nem csalódtam. Nem akarok itt részletesen az élményeimről írni, de az tény: sok-sok dologban megerősítést nyertem, magamról és a világról is megtanultam pár dolgot, s tény, hogy bizonyos technikákat eddig is ösztönösen csináltam, most viszont még jobban odafigyeledk a pozitív tudatosságra. Ha az, amit ez alatt a két nap alatt eddig tanultam használ a körülöttem élőknek és persze magamnak, már megérte és megéri az újabb két nap tapasztalata is!

Ja, és csak egy kis adalék: az ún. memóriafogas egyik képe a "miaú", azaz macska. Nem meglepő, ugye?:-))

Kiskutya

Megszülettek a kisbelgák!:-) Anno elhatároztuk, hogy Romyka és Milton mellé szerzünk egy kiskutyát. Romy áprilisban lesz 11 éves, Milton pedig már 7,5 múlt - nagytestű kutyák esetében ezek az évek már elég jónak számítanak. Szívem szerint egy menhelyről fogadtam volna be kutyát, de az tény: éber és harcias házőrző ebre van szükségünk. A gröniket a két meglévő kutyánkon keresztül nagyon megszerettük: okosak, intelligensek, kedvesek, optimisták, éberek, remek házőrzők, de ugyanakkor bújós kutyák is. Ezért döntöttünk most is egy grőni, méghozzá lány mellett. Tavaly már volt egy alomnyi kutymi a tenyészetben, ahol érdeklődtünk, de nem született lány - ellenben az új év új almot és lányokat is hozott:-) Úgy tűnik, a jövő héten személyesen is megnézhetjük őket, nagyon kíváncsi vagyok. Ahogy arra is, hogyan fogadja majd a kicsit a két nagy kutya és a három kijárós fekete macsek, valamint ő mit szól majd a csapathoz. De hát ez még messze van, egyenlőre annak örülök, hogy az újszülöttek jól vannak, egészségesek és szépek.

Homér

Tegnap , szinte egy nap alatt elolvastam egy könyvet, Gwen Cooper Homér című könyvét, egy vak kismacskáról. A könyv nem egyszerűen egy vak kismacskáról, Homérról szól, annál sokkal többről szól, többet ad az embernek. Szól a feltételek nélküli szeretetről, az elfogadásról, a hitről magunkban és másokban, a barátságnál is mélyebb kapcsolatokról, s arról a megfogalmazhatatlanul mély és el nem téphető lelki összetartozásról, mely egy ember és egy állat között létezhet, s ami nem mindenkinek adatik meg.

A könyv első felét a vonaton olvastam el, a második visziont este, otthon, a kanapén, jó melegben, miközben körbevettek a macsekjaim: Topaze és Indy a vállamnál aludtak, Admiral a lábamnál, Szuszmók mellettem és a kis öreg Manócskám az ölemben gömbölyödött össze. Kegyelemteli pillanatok voltak ezek...

Manócska és Elisha

Tudom, hogy egy új év kezdetén illik nagyon optimistának lenni és hinni, bízni abban, hogy az év szebb lesz, mint az előző volt. Így is van, egyetértek, s próbálok (bocsi, Yoda mester szerint, ne csak próbáld, tedd is meg!) így tenni, de azért ma volt egy tudatalatti rossz érzésem, amit nagyon gyorsan kivertem a fejemből. A konyhából mentem be a nappaliba és ott láttam a fotelemben Manócskát és a lányát, az utolsó almából származó Elisha-t összebújva, egymáshoz simulva szunyálni. Azonnal rohantam a gépért, le is fotoztam őket: annyira csodálatosan szépek voltak együtt, bájosan finomvonásúak. Emlékeim szerint még sohasem feküdtek így összebújva, talán csak régen, mikor Elisha (már ő is elmúlt 7 éves) született, a szülődobozban. Csodaszép volt a látvány, de valahogy mégis annyira rossz érzesem támadt, hogy Manócska már nem sokáig lesz majd velünk. Olyan kis vékonyka, törékeny - tudom, ez a veseelégtelenséggel együtt jár, de akkor is nehéz elviselni. Nagyon sokat alszik, bár az is igaz, hogy a kajáért a leggyorsabban ő rohan a csapatban. Kis öreg macsekommal együtt tévézünk, nagyon bújik és keresi a társaságunkat, nem lehet levakarni magunkról, igaz, nem is nagyon tesszük.

Nagyon remélem, élete nagy szerelme, Jack hagy még neki egy kis időt itt a Földön...

Boldog új évet!

Minden kedves barátomnak, kedves ismerősömnek és a blogot olvasó kedves vendégnek nagyon boldog, macskaszőrben és sikerekben gazdag új évet kívánok sok szeretettel!