Várunk. Még mindig. De csak nem az örökkévalóságig.
Nyuszó, ahogy bezártam a hálószobába, azonnal ki akart jönni. A többiek meg be. Ezt eljátszottam kétszer, harmadszorra nem volt sem energiám, sem kedvem. Kinyitottam az ajtót, visszavittem a helyére a fedeles almot és hagytam, hogy özönöljenek a macsekok.
Ahogy ez megtörtént, Nuyszó egyre többet kezdett mosakodni, nyalogatta magát és biztatóan nézett. Hogy mire biztatott, nem tudom: vagy arra, hogy hamarosan megszületik a J-alom vagy arra, hogy tud egy tuti biztos, csendes nyugodt helyet a hasonló idegállapotban leledzők számára fenntartott szanatóriumban.
Várunk.
De meddig?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése