kedd, május 09, 2006

A döbbenet

Vavis cicája, Kleo meghalt. Mindig azt mondom, magamba is ezt sulykolom, hátha segít: ha egy cica kijárós, bármi történhet vele. Csak hát ez nem vígasz, he megtörténik, amitől az ember minden egyes nap retteg. Nem olyan egyszerű ez. Átélni pedig maga a pokol.
Eszembe jutnak a régenvolt állatkáim. Dingó, akiért több, mint 14 évet sírtam, könyörögtem a szüleimnek, s aki a maga kajlaságával (nj -keverék volt) számomra a legszebb, legokosabb volt, s aki harminchárom hónaposan halt meg. Halála örökre belém vésődött: egy kis falu állatdokijának szakmaiatlansága, a tudatlanság és egy gyerek tehetelensége keveredik még mindig az érzéseim közt. Egy fél napot haldoklott az ablakom alatt, aztán apám levitte a pincébe, ott meleg volt. Egy vasárnap hajnalon, február 24-én, halt meg, fel akart jönni a lépcsőn, talán azért, hogy elbúcsozzon, nem tudom. Amikor meghalt, farkasordító hideg volt. apám is sírt, mikor temettük...
Lecke volt ez, csak még nem értettem úgy, ahogyan most érzem és értem.
Ahogy lecke volt Dingó 2 (szintén keverék nj) élete és halála is: az állatok lelkére oda kell figyelni, időt kell rá szánni és az apró rezdüléseket is dekódolni, jól dekódolni.
Ahogy lecke volt Tico, a kis tacsika halála is, aki már nem fiatalon lett egy hatalmas fenevad áldozata: anyám szeme láttára tépte szét egy gazdájával sétáló kutya.
Cicáim is mentek el a szivárványhídra. Cica cica, életem első cicája, egy befogadott feketeség, akit leírt a doki, mondván, gyógyíthatatlan beteg. A saját hülyeségem, hogy nem műttettem meg, s a kicsinyei születése számára a halált jelentette. Lecke volt ez is, sors-lecke és talán egyfajta küldetés kezdete is, hitegetem magam azóta is. Ahogy hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek sem.
Vacakot is ott látom mindig, mind a mai napig, az utcán, a ház előtt. Nincs rajta külsérelmi nyom, csak nem lélegzik. Mert reggelizni hívtam.... Aztán azt is látom, mikor halála napján bemeygek mosolyogni a tévébe és mintha mi sem történt volna, nyerek egy vetélkedőn a társaimmal vaalmennyi pénzt. Maga a pokol. Itt a földön. Csekély vígasz az általunk alapított In Memoriam Vacak emlékdíj....Önmentegetés. Hálaleróvás. Nem tudom.
S látom Moszatot, akin az orvostudmány jelenlegi állása is kevés volt, hogy segítsen. Látom infúzióval a testében és látom, hogy kér a szeme, hogy ne tovább. És a döntést meghozzuk.
Mennyi különféle halál és halál-döntés van!
S ott vannak a kicsik, akikről vagy beszélek nyiltan vagy sem. Az emberek gonoszak és rosszindulatúak, ezért nem mindig és nem szívesen teszem. De attól még fáj az elvesztett kicsik halála és hiánya. Az önvádnál is jobban.
Ezt soha nem lehet megszokni. Elfelejteni sem. De talán nem is kell...Hiszen ettől többek vagyunk. A fájdalom is hozzátartozik a lélek fejlődéséhez. Csak néha túl váratlan és felkészületlenül ér.
Nehéz ez. Nagyon.
Majd ott, a szivárványhíd túloldalán választ kapunk egyszer a kérdéseinkre.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szuszmók, ez megdöbbentően szép! :(((